Apám 1963 telén elvégzett egy, az amatőr színjátszók számára szervezett rendezői tanfolyamot. (Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy napnál többet tartózkodott nálunk.) A tény, hogy az újvidéki felkészítés tartományi szintű volt, s összefogta a sok községi amatőr csoportot, kiterjedt amatőr színjátszó mozgalomra enged következtetni. Apám elmondása szerint – többnyire naponta mesélt a „tanfolyamról” – a résztvevők lehettek vagy százan. Hogy a művelődési életben a politika egy időben milyen fontosnak vagy látszathasznosnak tartotta az amatőr színházak működését a közönséghatásuk miatt, jelzi az is, hogy akinek nem volt rokona, vagy nem akart ismerősnél lakni Újvidéken, azt szállodában helyezték el.
Az étkezéseket a helyszín közelében, egy étteremben szervezték meg, az útiköltséget és a napidíjat (mert azt is kaptak) a közösség fedezte – apámét a topolyai népbizottság.
Apám (1.) komolyan vette megbízatását, egyrészt azért, mert akkor már a szülőfaluja amatőr színjátszó csoportjának, vagy ahogyan lejegyezte: az Ady Kultur Csoportnak a rendezője volt. Korábban évekig lelkes szurkolótagja volt a helybeli Sloboda labdarúgócsapatnak, közösségi igénye, vérmérséklete szerint is hozzájuk tartozott; egy-egy vereség, bírói igazságtalanság vagy elmulasztott gólhelyzet azonban valósággal beteggé tette, a háborúban és az orosz fogságban szerzett gyomorfekélye folyton kiújult, mígnem egy „potyán szerzett vereség” után a Zobnatica részéről hátat fordított a szurkolásnak. Attól kezdve teljes szívvel az amatőr színjátszás felé fordult, ahol jókedvű, rá hallgató, később őt megszerető fiatalokkal volt körülvéve. Velük 1960-ban megrendezte a Tolonc című zenés népszínművet. Ez a darab négy előadást ért meg. Október hónapban bemutatták a Cigány című, ugyancsak zenés népszínművet, melyet kétszer adtak elő. A következő évben négy darabot vitt színpadra, ’62-ben mindössze egyet, de az öt alkalommal ment telt ház előtt. 1963 telére tehát már volt bizonyos „rendezői tapasztalata”. Mi tagadás, a nagy focis csalódások után élvezte az egyfajta alkotói siker hozta népszerűséget is: a Toloncot, az elsőt – feljegyzései szerint – 1875-en nézték meg, az Egy vidám éjszaka című komédiára (1962), az öt előadásra összesen 2263 jegyet adtak el. Ismerve a bácskossuthfalvi (akkor csak Stara Moravica) színház befogadóképességét, ez minden alkalommal telt házat jelentett, sőt a nézők egy részének csak állóhely jutott.
Apám megtisztelőnek érezte, hogy munkahelyéről, a helyi földműves-szövetkezetből kikérték, s a tartományi fővárosba rendezői tanfolyamra küldték. Lelkiismeretességét erősítette, hogy közösségi tulajdonhoz, főleg pénzhez sose nyúlt volna, így hát természetes volt, hogy a ráfordított költségekért meg akart dolgozni. Nem herdálta volna el érdemtelenül.
Fegyelmezetten járt az előadásokra. Ám hamarosan rájött, hogy nem éppen azt kapja, amit várt. Lohadó kedvvel ülte végig Az amatőr mozgalom helye és szerepe a szocializmusban, a Népfelszabadító háború mint téma a színházban, A színdarabok szocialista nevelő szerepe és egyéb hazafias tartalmakat, melyeket szerb nyelven adtak elő, s melyeket értett is, meg nem is. Bár tudott szerbül, a szakzsargon és a terjengő bürokrata nyelv szavai között, a sokszorosan összetett mondatok bonyolult genitivusaiban eltévedt, elveszett. Valószínűleg sokan mások is, mert foghíjassá váltak a széksorok, mígnem egyszer – éppen akkor, amikor apám is vett egy kis szabadságot magának, s az Uzor áruházig ballagva kicsit kinyújtóztatta a lábait – névsorolvasást tartottak. Apámnak is magyarázkodnia kellett, mint egy kisdiáknak. Az viszont, hogy a jelenléti ellenőrzésre egyáltalán sor kellett kerüljön, egyértelműen mutatja, hogy a színdarabrendezésre való „szakmai felkészítés” nem volt más, mint egyfajta, azokban az években minden téren, a kultúrában különösen burjánzó eszmei fejtágítás. Apám másnap, hogy némiképp kiköszörülje a csorbát, a vitarészben hozzászólt a témához, merthogy az előadásokat általában vita is kellett kövesse: ki-ki a maga gyakorlatából hozott példát. Apám dicsérte, fontosnak és hasznosnak mondta az előadónak azt a bírálatát, hogy kevés a munkás-,
illetve a népfelszabadító háborús téma az amatőr színpadokon, önbírálatként pedig elmondta, hogy Moravicán eddig ő sem rendezett egyetlen ilyen témájú darabot sem; s ennek nem az éberséghiány az oka, hanem mert nincs megfelelő, magyarra fordított vagy magyar nyelven írt forradalmi mű. A tanácskozásvezető megértően bólogatott, és feljegyezte apám szavait, amit aztán este nekünk is, meg később otthon is, megnyugodva mesélt tovább.
A tanfolyamnak voltak oldottabb részei is, egy vagy két színházlátogatás, kirándulás a Venacra, no meg spontán ismerkedés más amatőr rendezőtársakkal.
Mi tagadás azonban, apám, bár nem sok haszna volt belőle, mégis némi büszkeséggel utazott vissza, szülőfalujába. Ott nem nagyon firtatta senki, veszi-e hasznát vagy sem a hallottaknak, de volt róla egy tanúsítványa s egy oklevele, hogy elvégezte a kéthetes tartományi felkészítést, s most már „joggal rendez.”
De a fejtágítás magva nem jó talajra hullott, továbbra sem törte magát a munkás-, illetve a népfelszabadítós témákért, mentek a „kispolgári”, a „reakciósnak” is mondható darabok. S Garai Bélától, akihez olykor-olykor gondjaival fordult, s aki szövegkönyvekkel látta el, továbbra sem hazafias témájú színdarabokat kapott. A szabadkai Népkör rendezője, különösen a kezdeti években felkarolta, tanácsaival, szövegkönyvekkel támogatta apámat. Tőle tanulta, hogy a színház telt ház nélkül nem színház, ezt apám szentírásnak vette, s mint a Sloboda-mérkőzések idején, a színelőadások alkalmával hasonló izgalommal kukucskált a nézőtérre, vagy érdeklődött a pénztárososnál, mekkora közönség várható. A telt színház érdekét szolgálta – bár rendezett egy-két „komolyabb darabot” is – a műsorpolitika is: népszínműveket, zenés vígjátékokat, kabarédarabokat játszottak, s ezek mindig zsúfolásig megtöltötték az akkor még majdnem új morovici színházat. A színművek címét, műfaját, a bemutatók dátumát, az előadások és a nézők számát gondosan bejegyezte egy szürke füzetbe, ebben 1960. május 1-jétől 1966 júniusáig minden fontosabb adat megtalálható. Az adatokat évenként összegezte, s végül, 1966. június 1-jén mind a hét év adatait sommázta. Ekkor egy magánéleti vihar miatt, ami a színházi életéből nőtt ki, abbahagyta a rendezést, egy időre eltűnt Bácskossuthfalváról, s többet be se tette a lábát az egykor oly lelkesen végzett munkájának színhelyére.
Feljegyzései között nem szerepelnek a darabok szerzői, de a címekből kiderül, hogy volt köztük Schiller-mű és Molnár Ferenc-vígjáték is, melyet a budapesti színházak játszottak. A darab szereplőinek nevét sem jegyezte, de a fényképek alapján vissza lehet következtetni rájuk: egy nagyon fiatal gárda volt. (Ez egy újabb kutatás lehet.) Az Adynak a nevezett évekre vonatkozó irattári anyaga nincs meg, senki sem tartotta jelentősnek, s megőrzését fontosnak. Apám jegyzeteiből azonban az alábbiak olvashatók ki: Az 1960. máj. 1-jén bemutatott Tolonc c. zenés népszínmű négy előadást ért meg 1875 nézővel. Ugyanebben az évben, október 22-én előadták a Cigány zenés népszínművet, a két előadást 1235-en látták. (A címek valószínűleg nem mindig pontosak, itt-ott szinte biztos, hogy hiányzik a névelő; én apám írásmódját követem.) A következő év első bemutatója januárban volt: A hölgy hozzám tartozik c. komédia két előadása 691 nézőt vonzott. Itt volt a legkevesebb néző. A március 18-án bemutatott Betyár Bandi (melynek helyesírásában visszaköszön szerb tannyelvű iskolája: Bećar) zenés népszínmű két előadását 732-en látták, augusztusban a Karikagyűrű c. komédia kerül színpadra (egy előadás „csak” 385 néző, le is veszik mindjárt műsorról), majd egy igazán nagy próbálkozás, amelyhez nem tudni, honnan kapott apám ihletet, szakmai segítségét, mert biztatás nélkül biztosan nem mert volna belevágni. Schiller: Ármány és szerelem – ahogy ő írja: nagydráma – művét látja a bácskossuthfalvi nézőközönség.
A sok könnyűműfajt látva, s ismerve a színházlátogató réteg szórakozási igényét kiszolgáló műsorpolitikát, méltán gondolhatná az ember, hogy a darab bukásra volt ítélve. A feltételezés ellenére azonban két előadást is megélt, s a faluból 813-an(!) voltak rá kíváncsiak. E sorok írója is látta e darab második előadását: az emlékezet statikusnak, vontatottnak őrizte meg, de legalább a szövegmondás érthető és tiszta volt.
1960. május 1-jétől 1966. június 1-jéig az Ady művelődési egyesületben az amatőr színjátszókkal tizenkilenc darabot vitt színre, nyolcvan előadást adtak, a nézők száma 33715 volt.
Legszámosabb közönsége az 1962. augusztus 4-én bemutatott Nincs protekció c. zenés énekes kabarénak volt, 14 alkalommal álltak vele a színpadra (7246 néző), de ’65-ben a Mintaférj is megért 12 előadást (a nézőszám 5532). Rendezésében az utolsó bemutató műfaját komédiaként jelöli meg: a Tanár úr vizsgázik, ez 1966. május 1-jén került közönség elé, négyszer adták, a nézők száma 1605 volt.
A fenti vázlatos helyzetkép egyrészt rávilágít arra a ma már – számomra legalábbis – csodálatos tényre, hogy milyen nagy vonzereje volt a színháznak. Biztos, hogy ez a népszerűség sok mindennek volt köszönhető, a falu bezártságának elsősorban – gépkocsi még alig volt a faluban, a buszközlekedés gyér, aki művelődési élményre vágyott, nehezen jutott északra és délre (színház Szabadkán, Topolyán), nem épült még meg a műút, stb., stb., de a legnagyobb ellenség-barát, a televízió sem volt közkincs, ami otthon ülővé tette, ugyanakkor igényesebb színháznézővé is tehette a nézőt. Mindezen nagy változások későbbi ismeretében is, s a színvonalat, igényességet nem mérlegelve döbbenetes, hogy egy-egy előadást több száz ember tekint meg: barátokkal megy, szomszédokat beszél rá, ünneplőbe csinosodik, belépőjegyre áldoz. (Az amatőr rendező az eladott jegyek száma alapján jegyezte a nézők számát.) De az amatőr színjátszók nem csak helyben léptek fel. Tájoltak is, és színházakat fogadtak. 1961 és 1966 között 86 alkalommal járt vendégszínház (amatőr és hivatásos) Bácskossuthfalván, előadásaikra 38570 néző volt kíváncsi.
Zárjuk azzal, amit az adatok lejegyzője is tett: egy összegezéssel. 1960 és ’66 között a morovici színházi élethez, pontosabban az „Ady Kultur Egyesület” által szervezett amatőr színjátszó részéhez 121 előadás fűződik, 52832 néző tapsolt az amatőr, helybeli és vidéki színészeknek, s mindent összeadva és átlagolva előadásonként 496-an ültek a nézőtéren. A rendezője bánatára nem volt meg a félezer. Rendezésében nem volt köztük sem köztársasági, sem hadseregnapi ünnepi műsor, köszöntő, sem a partizánokat tetteit dicsőítő vagy a népfelszabadító háború emlékét ápoló színdarab.
Azzal a ténnyel, hogy 1974-ben, ötvenöt éves korában bekövetkezett váratlan halála óta munkáját – tudtunkkal – senki se nem méltatta, se nem említette (a gazdag bácskossuthfalvi monográfiairodalom ellenére), egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Ám felmerül a gyanú, hogy köze van hozzá annak is, hogy a szocialista színház műsorpolitikájának megszabott mércéit csendesen elhanyagolta, és a felhőtlen szórakoztatással cserélte fel.
1. A feljegyzések írója, Roncsák András (1919–1974) Stara Moravicán∕Bácskossuthfalván született és élt. Négy elemit végzett, fiatalkorában cseléd volt, korán nősült, két kis gyermeket és fiatal feleséget hagy otthon, amikor bevonultatják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság hadseregébe. Szkopjéban katona, itt éri az összeomlás. Hazakerül szülőfalujába, majd mindjárt be is vonultatják a magyar hadseregbe. Innen kerül a Don-kanyarba, ahol orosz fogságba esik. Jóval a világháború befejezése után kerül haza. Otthon először a községházán dolgozik, majd a malomban zsákoló, ezután a kendergyárban, a szövetkezetben raktáros, végül a konzervgyárban. Íráshajlamának és feszítő élményeinek köszönhető, hogy hol naplószerűen, hol csak vázlatosan írta élményeit. (Ennek legértékesebb füzete – a doni feljegyzések – rokoni kézen eltűnt.) Ennek köszönhető az Ady Endre amatőr színjátszó egyesület munkáját tartalmazó, Kultur Jegyzetek címet viselő füzet is.
