Ha arra gondolunk, amit a fenti cím sugall, akkor elsősorban a színházi előadások filmre történő felvételei jutnak eszünkbe. Úgy is, mint az előadások megőrzését szavatoló megoldás, s úgy is, mint többé-kevésbé önálló filmek, melyeket szalagra, lemezre lehet venni, melyek lejátszhatók tévéműsorokban vagy otthon, ha történetesen megvásároltuk ezeket. De gondolhatunk színházról készült filmekre is, amelyeket sajnos nemigen adódik alkalmunk tévéműsorokban látni, melyekről a kritika – ha egyáltalán van, mert nálunk már régóta nincs – sem vesz tudomást. Ritka kivételt jelent egy-egy évforduló, amikor zárt körben megnézhető az adott intézményről készült film. És ennyi.
Épp ezért fogadtam örömmel három színházi film rendezőjének, Siflis Zoltánnak a felkérését, hogy nézzem meg munkáit, és ha érdemesnek találom írjak róluk.
Megnéztem, pontosabban a három közül a Tanyaszínházról és az Újvidéki Színházról készült filmet újranéztem, míg Ilan Eldad rendező portréfilmjét most láttam először.
Mind a három film érdekes és fontos dokumentum. A két színházról készült film elsősorban történeti áttekintést nyújt. Ennek érdekében színházcsinálókat, rendezőket, színészeket és nézőket szólaltat meg, akik őszintén, spontánul vallanak az adott színházban eltöltött éveikről, munkájukról, amit számos archív felvétel illusztrál. Számomra különösen színjátszástörténetünk egy-egy szakaszát felelevenítő egykori előadásrészletek voltak értékesek és érdekesek.
Egészen más jellegű a Szabadkán a két háború között Lengyel Ivánként született, zsidó származású rendező, Ilan Eldad története. A róla készült portré egyszerre szól az emberről, kinek viszontagságos élete volt, a véletlen folytán menekült meg a haláltábortól, valamint a film- és színházi rendezőről, aki belgrádi filmes tanoncból lett olyan neves rendező, mint Otto Preminger közeli munkatársa meg sikeres filmek szerzője, s akit mi a néhány évvel ezelőtti nagy sikerű Nem fáj című népszínházi előadásban ismerhettünk meg.
A film a kettős tematika ellenére sem szakad két részre. Nem szakadhat, mert az életrajzot és a szabadkai emlékeket meg a mai valóságot összeköti a család tragédiáját meg a szabadkai zsinagóga és a romhalmazzá lett színházépület siralmas állapotát egyaránt jellemző pusztulás motívuma. Számomra különösképpen szívszorító látni a sokunknak emlékezetes s maradandó élményt nyújtó színház siralmas állapotát. Ha másért nem, hát ezekért a képekért fontos volt Siflis Zoltán portréfilmjének elkészítése.
Ha a film napján valamit kívánni lehet, akkor csupán annyi, hogy ezeket az alkotásokat minél többször, lehetőleg rendszeresen – ahogy a többi vajdasági magyar játék-, dokumentum- és kisfilmet is – alkalmunk legyen mindannyiunk épülésére nyilvános vetítéseken vagy éppen a tévében látni, s hogy kritikák íródjanak róluk.
