A békés őszi levélégetésekről beszélgessünk inkább, ne a hozzánk nem illő gondolatokról! – mondta Simon Pista, majd poharát kihörpintve hirtelen az asztalra csapott, s az újabb italokat éppen az asztalra pakoló pincérnek a karját jobb kezével megragadva, székéről kissé felemelkedve, szinte az arcába sziszegte:
– Tegyünk számadást!
– Máris számolom! – mondta a pincér zavartan.
Mire Simon Pista a pincér megragadott karjába kapaszkodva feltámaszkodott, magához ölelte az egyébként falubeli, régi jó ismerősét, és bal kezével a hátát ütemesen veregetve hangsúlyosan szótagolta:
– Nem-ar-ról-van-szó-ö-reg-ba-rá-tom-az-zal-min-den-rend-ben-lesz! Ha-nem-ar-ról-hogy-mi-lesz-ve-lünk.
A pincér hirtelenjében meg sem tudott szólalni, de Simon nem is várt tőle választ, mert egy nagy lélegzetvétel után máris folytatta:
– Mi-lesz-ve-lünk? Mi-lesz-ez-zel-a-nép-pel?
– Mi lesz? Na? Na!? – ismételgette szinte révületbe esve.
Egyszerre – mint amikor a himnusz éneklésére készülődik – kihúzta magát, felszegte fejét, tekintetét méltóságteljesen körbehordozta a vendéglőn, majd sajátos hanghordozással hol alig hallhatóan suttogva, hol már-már ordítva szavalni kezdett:
Mi az, ami felvillan előttem, és
szíven üt, anélkül, hogy megsebezne?
Elborzadok és ugyanakkor felbátorodom.
Elborzadok, minthogy különbözöm tőle.
Felbátorodom, minthogy hasonlítok hozzá.
– Nos? Kicsoda ez? S kicsodák vagyunk mi? Istenverte nép!
