Reggelente, iskolába menet szokásommá vált a hátsó bejáraton belépni az iskolaudvarba. Rajtam kívül csak néhány gyerek jár arrafelé. Főleg nagyobbak, akik már jól ismerik a járást, és szeretnek megállni egy-egy fa vagy bokor mellett megbeszélni a fontos dolgokat, mielőtt bemennének az épületbe.
Nem különcködésből járok arrafelé, hanem praktikus okokból: a főbejáraton nem lehet bejutni, csak akkor, ha átverekszi magát az ember az elsősök szülein. Sokan állnak a kerítésen kívül, a kapuban, s figyelik a gyereket az utolsó pillanatig, amíg csak el nem tűnik a szemük elől. Néha bekiabálnak neki valamilyen utasítást vagy tanácsot, amit a gyerek persze nem hall, hiszen nagy a ricsaj, ahogy annak egy iskolaudvarban lennie is kell.
Nem volt ez mindig így az iskolánkban, és amikor először tapasztaltuk, sokan mérgelődtek miatta. Nem lehetett bejutni a kapun, parkolásról meg szó sem lehetett az iskola parkolójában, hiszen minden helyet elfoglaltak, néha még az utcát is lezárták az autóval, amíg bekísérték a gyereket, búcsúpuszit adtak, integettek.
Gondolkodtunk: mi lehet az oka ennek az új szokásnak? Jobban féltik a gyerekeket, mint máskor? Esetleg jobban szeretik őket? Részt akarnak venni a mindennapjaikban? Esetleg nehezebben engedik el őket maguk mellől?
A tanév elején, néhány napig, talán egy-két hétig is elfogadható, ha elkísérik a kicsiket. Azonban ezt az időt is arra kellene kihasználni, hogy közben megfigyeltessék a gyerekekkel a fontosabb tájékozódási pontokat: a házakat, az utcasarkokat, a kerítéseket. Nem vezetni, hanem kísérni kell őket. Ha útközben találkoznak az osztálytársakkal, a felnőtteknek fokozatosan háttérbe kellene húzódni, s hagyni, hogy a gyerekek együtt menjenek. Közben persze meg lehet figyelni, mennyire magabiztosak a közlekedésben, s ha szükséges, segíteni, figyelmeztetni őket, mire figyeljenek. Általában azonban erre nincs szükség, mert a gyerekek pontosan tudják az utat, jót beszélgetnek a társaikkal, és szépen haladnak az iskola felé mindenféle szülői támogatás nélkül. Már ha engedik nekik.
A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyerekek, akiket folyton kísérgetnek, nem engednek önállóan cselekedni, az iskolai élet más területén, az önálló gondolkodásban, a feladatvégzésben is elveszettebbek azoknál a társaiknál, akiket el tudtak (el mertek) engedni a szüleik.
Az történik ugyanis, hogy a gyereknek nem kell semmilyen erőfeszítést tennie, s ha nem kell neki, nagyon könnyen le is mond erről. Minden területen „mossa kezeit”. Ha nincs meg a házi feladata, vagy hiányzik egy könyv a táskából, azonnal van rá magyarázata: „Anya nem pakolta be.” A felelősség nem az övé, hanem anyáé, aki nem figyelt eléggé.
Persze sok keserű pillanat vár erre a gyerekre, hiszen a társai hamarosan szóvá teszik a viselkedését, rosszabb esetben kinevetik. S olyankor anya már nincs kéznél, hogy helyette megoldja a problémát.
Sajnos azt látom, hogy tanítás után sem lehetnek a társaikkal a gyerekek, mert ugyanúgy várják, vezetik őket hazafelé is az anyukák, nagymamák, ritkábban az apukák.
Pedig sok jó dologból kimarad az, aki nem vehet részt a beszélgetésekben – vagy akár a rosszalkodásokban(!) – hazafelé menet.
Úgy gondolom, ennél az állandó jellegű ellenőrzésnél sokkal fontosabb lenne gondoskodni arról, hogy a gyerek otthon reggelizzen iskola előtt, hogy legyen uzsonnája, amit anya szeretettel készített el, hogy a ruhája megfelelő legyen, ne csak csinos, hanem kényelmes is.
A legtöbb gyerek úgy jön el otthonról, hogy nem reggelizett. Az uzsonna jobb esetben péksütemény, rosszabb esetben chips vagy csokoládé. Mert meg lehet venni útközben, s nem kell otthon elkészíteni. Tévedés ne essék, ez nem csak azoknak a szülőknek a gyerekeire érvényes, akik már munkában vannak, amikor a gyerek elindul az iskolába, hanem – sajnos – a többségre.
A gondoskodás azt jelenti, hogy megadom a gyereknek, amire szüksége van, de úgy, hogy akkor se kerüljön miattam kellemetlen, kilátástalan vagy szégyellni való helyzetbe, ha nem vagyok mellette. Amikor a tanító arra kéri a szülőket, hogy a gyerek feladatait ne végezzék el helyette, hogy a felelősséget ne vegyék át tőle a kötelességeiért, azt érdemes lenne megfogadni, még akkor is, ha több gonddal jár, mint például gyorsan bepakolni helyette a táskába. Az önállóságra való nevelés egy fontos nevelési cél az iskolában. A szülők is tudják, helyeslik is – szóban. Amit nem tudnak, mert nem láthatják: hogy hányszor kerül kellemetlen helyzetbe a gyerek, aki még nem tudja megkötni a cipőfűzőjét, vagy az, aki az egész osztály előtt az anyjára hárítja a felelősséget, ha nincs meg a házi feladata.
Vajon valóban gondoskodtak róla, amikor mindezt nem engedték neki időben megtanulni?
