Nem tudom, miért, de időről időre van, hogy képtelen vagyok könyvben, újságban irodalmat, különösképpen kortárs irodalmat olvasni.
Olvasni akarok, de idegesít minden. A legjobban megszerkesztett mondat éppúgy, mint az egyébként szépen ívelő vers.
S ezen, a Biblián kívül, mely ellen érdekesmód a napi szintű rendszeres reggeli csemegézés ellenére sem lép fel bennem soha semmiféle tiltakozás, nem tud átsegíteni semmi más – hacsak nagy ritkán nem valamelyik klasszikus –, legfeljebb egy-egy szakkönyv, vagy olyan tudományos írások olvasgatása, amelyeknek semmi közük nincs az irodalomhoz.
Ilyenkor viszont kifejezetten élvezetesnek tűnnek az olyan szövegek, mint például Savoyai Jenőnek a császárhoz intézett levele a győzedelmes zentai csatát követően:
A lovasságnak le kellett szállnia a lóról, és kézzel kellett tért nyitnia az után, hogy az ellenség hátrahagyott holttetemein keresztül néhány helyen átkelt az árkon.
A balszárny lovas századai elvágták az ellenség hídhoz vezető útját, és ezzel nagy öldöklés kezdődött mind a sáncban, mind a hídon és a vízben, amelybe az ellenség abban a hitben vetette be magát, hogy megmenekülhet.
Számos katona annyira fel volt dühödve, hogy nem adott kegyelmet szinte senkinek, jóllehet voltak basák és tisztek, akik ígérték, hogy sok pénzt fizetnek.
Ily módon nagyon kevesen estek fogságba, ezeket is a halottak közül és a híd alól szedték ki. Ezektől tudódott ki, hogy az egész ellenséges gyalogság bizonyosan az innenső oldalon volt, a túlsón pedig nem volt több a szultán őrizetére rendelt kétezer embernél.
Ezért még inkább hihető, hogy a veszteségnek sok ezerre kellett rúgnia, mert a folyó tulsó partjára nem jutott át több kétezernél.
