Megszületésekor a gyermek rákerül egy útra, amely a „felnőtté válás útja”. Maga a tény, hogy úton halad, azt jelenti, hogy jobbról is, balról is ennek az útnak határai vannak. Nem fehér vonallal felfestett, szemmel jól látható határok, mint az autóúton, hanem a felnőttek által előírt szabályok, törvények, normatívák, az általuk helyesnek tartott viselkedési formák.
A gyermek, aki elindul ezen az úton, nem ismeri ezeket a határokat – pedig a körülötte levő felnőttek gyakran viselkednek vele úgy, hogy elvárják tőle. Nekünk, felnőtteknek – elsősorban a szülőknek – a feladatunk, hogy megmutassuk nekik ezeket a határokat – oktatással (ez elsősorban az iskola feladata) és neveléssel (ami elsősorban a szülők feladata).
Viszont ahhoz, hogy valaki az élet bármely területén, így szülőként is, sikeres legyen, meg kell tanulnia, hogyan érheti el a sikert. Az iskolában dolgozók egyetemeket fejeztek be, évről évre folyamatosan továbbképzéseken vesznek részt. És a szülők? Sehol a világon nem nyitottak iskolát, egyetemet azért, hogyan legyünk „jó szülők”, ezért vagy sikerül, vagy nem.
Ebben szeretnék Önöknek segíteni. Mondandóm mottója: „Gyermeknevelésben a siker nem a beérkezés, hanem az utazás módja gyermekünkkel.”
Mert mi a nevelés? Három feladat, amelyeket egyrészt a gyermeknevelésben részt vevőnek meg kell jegyeznie, tanulnia, másrészt tudatosan, magabiztosan alkalmaznia. Ez a három feladat az irányítás, értékelés, korrigálás. Az embernek alapvető szükséglete, hogy a normákhoz igazodó magatartásra önállóan is képes legyen. Ezért kell a gyereknek, hogy irányítsák, értékeljék és korrigálják a magatartását, különben nem tanulja meg, mi a helyes. Nem lesz képes megfelelően irányítani saját magatartását, és nem lesz teljes értékű tagja az emberi társadalomnak.
Tehát amit a gyerekek elvárnak a felnőttektől, elsősorban szüleiktől – hogy neveljék őket! Határozottsággal neveljék határozottságra, erős kontrollal önkontrollra, értelmes irányítással neveljék önirányításra. A problémáik iránti szerető érzékenységgel neveljék fogékony, a más érzelmeit figyelembe vevő érzelmi életre és magatartásra.
A gyermeknevelésben elsősorban azt kell megérteni és elfogadni, hogy attól a pillanattól, amikor megszületett gyermekünk, egy hosszú útra indultunk, és velünk utazik egy drága kisember, akinek a sorsa függ attól, hogyan utazunk vele.
Hálás és boldog vagyok azért, mert felkértek erre az együttműködésre, és segíthetek azoknak a szülőknek, akik igénylik a segítséget (mert becsukott tenyérbe nem lehet semmit sem adni).
Ám semmit sem kell vakon elhinniük – kivéve egyetlen igazságot: azt, ha egy gondolatot nem alkalmazunk, ha egy módszernek nem adunk lehetőséget, hogy hatékonyságát és eredményességét bizonyítsa, nem számíthatunk a sikerre.
Zseniális festő vagy zenész nem lehet mindenki, hiszen ehhez különleges adottságokra van szükség, de jó szülő bárki lehet. Ezt csupán egyetlen tényező korlátozhatja: hitünk önmagunkban. Az, hogy mire tartjuk képesnek magunkat.
A „képes vagyok rá” beállítottság sajátos lelki szokás, amelynek elsajátítását megkönnyíti, ha megértjük, hogy a siker és a kudarc között az a különbség, hogy képesnek tartjuk magunkat a szülői feladatra, vagy sem. A „nem vagyok rá képes” beállítottság valójában előítéletes gondolkodás. Mi az előítélet? Az, hogy előbb ítélek, mint hogy bizonyítékokkal rendelkeznék. Előítélet nélkül kell néznünk önmagunkra és arra, hogy mire vagyunk képesek.
Több oka lehet annak, ha valaki lebecsüli önmagát, de a leggyakoribb oka az életöröm hiánya. Mivel ez az egyik legfontosabb érzés, amely olyan szülőkké teszi az embereket, hogy a gyermekeik szívesen vannak velük. Az életöröm hiányának leggyakoribb oka a tehetetlenség érzése. A lelki tehetetlenség legyűréséhez semmi másra nincs szükség, mint arra, hogy szeressük, amit csinálunk.
A kimeríthetetlen tetterő titka az, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, vagy megszeretjük, amit csinálunk. Ha eleve szeretünk valamit csinálni, nincs problémánk. De hogyan szeressük meg azt, amit csinálunk? Tanuljuk meg profi módon csinálni. Amit profi módon csinálunk, azt szeretjük csinálni, mert kivívjuk környezetünk elismerését is.
Ebben szeretnék segíteni, hogy „profi szülők” legyenek, és kivívják gyermekük, önmaguk és környezetük elismerését, és szert tegyenek az életöröm érzésére.
„De hogyan érezhetek magamban életörömöt? Hogyan tehetek szert a boldogság érzésére?” – kérdezte tőlem sok elégedetlen ember. Kérdésüket érvek követték, melyek mind-mind bizonyították, miért lehetetlen, hogy boldognak érezzék magukat. Pedig egyszerű. Boldogságunk nem emberektől vagy dolgoktól függ, hanem attól, milyen beállítottsággal közelítünk emberekhez és dolgokhoz, ez viszont kizárólag tőlünk függ.
Remélem, a továbbiakban tudok Önöknek segíteni, hogy szert tegyenek arra a hihetetlenül fontos képességre, hogy olyankor is örüljenek az életnek, amikor mások nem sok okot látnak erre.
