Az olvasóközönség egy építészettel és műemlékvédelemmel foglalkozó kötettel gazdagodott: Dömötör Gábor több évtizeden át írt, zömében Szabadka építészetével foglalkozó tanulmányait gyűjti egybe. A szerző láthatóan járatos a szakmában, szakirodalomban egyaránt, így – felkészültségéből adódóan – kulcsfontosságú kérdéseket tehet fel: mit?, mikor? (pontosabban mióta nem)?, miért?, hogyan? A könyv, laza egymásutániságban, egy jól körülhatárolható tematikai ív mentén rövid esettanulmányokat tartalmaz a szabadkai szabadkőműves páholy néhai székházáról, az új városházáról, a Reichle-palotáról vagy a Bagolyvárról. Emellett több, inkább műszaki jellegű beszámolót találatunk a különféle észak-bácskai épületfelújításokról, például a szabadkai zsinagóga, a zentai Royal-szálló vagy a horgosi Kárász-kastély esetét illetőleg.
A szerző láthatóan nemcsak munkaköri leírásából adódóan foglalkozik műemlékvédelemmel, hanem személyes elszántsággal, áldozathozással, időt és energiát nem kímélő odaadással űzi azt. Szívügyének tekinti azokat az észak-vajdasági, többségében szabadkai épületeket, illetve épületegyütteseket, amelyek egyrészt az idő vasfogának könyörtelensége másrészt az emberi nemtörődömség vagy a szándékos rombolás áldozatává estek. A szövegekből láthatóan kitetszik az elmúlt évtizedek elhanyagolt városrendészeti és városrendezési normáival való leszámolási szándék. A műemlékvédelmet nem puszta, átmeneti jellegű javításként kezeli (annak ellenére, hogy sokszor erre kényszerül), hanem megőrzésként, áthagyományozásként. A kötet gazdag helytörténeti adatokban, sokat foglalkozik Szabadka néhai vízfolyásaival és a környék tavaival, a tárgyalásra kerülő építményeket, közvetlen környezetüket egyaránt beágyazza abba a történelmi, kulturális miliőbe, amelyből kinőttek, sokszor levéltári, múzeumi adatokkal támasztva ezeket alá. A műemlékvédelmet etikai, esztétikai, antropológiai, történelmi, művelődéstörténeti, de mindenekelőtt urbanisztikai távlatokba igyekszik helyezni. Tudatában van és az olvasóban is tudatosítani szeretné azt a súlyt, amelyet a közösség által létrehozott épületek egy közösség számára hordozhatnak, még akkor is, ha ez a közösség bizonyos módon megfeledkezett volna róla.
A szövegek, szakmailag kifogástalan tartalmuktól függetlenül, rendkívül olvasmányosak. Olyanoknak ajánlom, akik érdeklődnek Szabadka helytörténete iránt vagy, akik többet szeretnének megtudni a város építészetéről, a várost meghatározó, markánsabb épületekről vagy egyszerűen tanúi szeretnének lenni annak, hogy miként lehet építészetről a lehető legtöbb líraisággal megszólalni. A szerző szinte minden szövegében kitér a vitatott épületnek a közösségi emlékezetben betöltött szerepére, arra, hogy egy közösség csak az általa belakott tér, az eleve adott természeti képződmények, valamint az általa létrehozott épületek koordinátarendszerében létezhet. A tanulmányok ugyanakkor viszont arra is emlékeztetnek, hogy a káoszból kialakított kozmosz újfent amorf masszává omolhat akkor, amikor a nemtörődömség, a tudálékos városrendezés, a bontás, a rombolás, az önkény vagy a minden értelmet és valós építő jelleget nélkülöző rohammunka elpusztítja azt, amit csak megőrzésre testáltak ránk.
