Társasházunk udvarán York napsütését elhalványító módon tündököl az a garázs, amit lakóközösségi összefogással építettünk sok évvel ezelőtt. Nagy kincs az ilyen Budapesten, még akkor is, ha csak egy fészer, olcsó hullámbádoggal a tetején. Az építmény mögött egy öreg gesztenyefa terpeszkedik. Valóságos csoda, ahogy minden évben megvívja élet-halál harcát az endotiás kéregelhalással, mert annak ellenére, hogy már júniusban vörhenyesbarnák a levelei, szeptemberben büszkén levedli ezt a megviselt ruházatot, és elénk szórja az alatta tárolt, ki tudja, mi módon érlelt termését.
Ez a jelenség, mármint a gesztenyék lepottyantása, rendszerint éjjel történik, amikor az ember kiszolgáltatott, gyámoltalan bábként fekszik az ágyában. Az idegesítő neszek és kaparászások ebben az állapotában nem hatolnak el a tudatáig, és a nyitva hagyott ablakon beszivárgó friss, őszillatú levegőt is csak ösztönösen szívja be mindaddig, amíg egy irgalmatlanul nagy dörrenés magához nem téríti. Onnét tudom ezt, mert néhány nappal ezelőtt szenvedő alanya, mi több, főszereplője voltam egy szakasztott ilyen jelenetnek.
Amikor az embertelen dörrenés következtében felriadtam álmomból, azt hittem, valaki leadott egy lövést az utcán. Mivel Budapesten az ilyesminek nincs nagy hagyománya, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a lármát csak beképzeltem magamnak. A jelek arra mutattak, hogy infarktust kaptam, és rögtön meg fogok halni. Már gyöngyözött a homlokomon a verejték – állítólag ez a hirtelen szívhalál egyik jelzőrakétája –, amikor megint lőttek egyet. Ez még egy lapáttal rátett az egyébként is tetemes ijedtségemre, pedig ekkor már felfogtam, hogy a gesztenye szórakozik velem: amikor két-három méter magasból nekicsapódik a garázs bádogtetejének, az olyan, mintha valaki elsütne egy pisztolyt.
Örülnöm kellett volna, hogy melléfogtam a hirtelen szívhalállal, vagy restelkednem, hogy egy ilyen semmiségtől is infarktusközeli állapotba kerültem? Csoda tudja. A mentségemre csak annyit tudnék felhozni, hogy egy kába pillanatig, amikor az álom és az ébrenlét határán ingadoztam, a legszentebb meggyőződéssel hittem az utcán leadott lövésben. Ezt a számomra kétségbevonhatatlan tényt nem próbáltam filozófiai rendszerbe vagy az empirikus tapasztalati tények kusza hálózatába beleszuszakolni, hanem elfogadtam úgy, ahogy volt. De csak egyetlenegy árva pillanatig. Amikor a második gesztenye is megérkezett, rögtön korrigáltam magam, bár azóta erős a gyanúm, hogy ez az egy pillanat egyfajta komplex valóságként létezett abban a miniatűr univerzumban, amelyet az idő múlása a rendelkezésére bocsátott. Ebben a szinte semennyi időben teljesen helyénvalónak tűnt, hogy Budapest belvárosában valakinek kedve támad lőni egyet az éjszaka közepén. Az ok és az okozat szerves összefüggése csak akkor lényeges ebben a játékban, ha mi is a történések elszenvedői vagyunk, magyarán, ha az a lövés miránk irányul. Engem pedig nem egy rám fogott revolver dördülése ébresztett fel – ezt abban a fuldokló kapkodásomban is tudtam –, tehát joggal és okkal lehettem közömbös az iránt, ami az utcán történik.
Abban viszont nagyon is biztos voltam, hogy ez a robaj nem csak engem vert fel az álmomból. A harmadikon lakom, alattam is, fölöttem is nyitott ablak mellett éjszakáztak a lakótársak, de úgy látszik, mindenki feldolgozta valahogy ezt a sokkot. Másnap, harmadnap is megismétlődött az eset – a gesztenye egyre szaporábban bombázta a pléhtetőt –, de hazudnék, ha azt mondanám, egyfajta immunreakciót fejlesztettem ki az erőszakos hanghatásokkal szemben. Mind a mai napig lövésekként élem meg ezeket a csattanásokat, és erős szívveréssel riadok fel, bár az is igaz, hogy ilyenkor azonnal megállapítom: már megint az a rohadt gesztenye dorbézol, hogy a fene enné meg, és amilyen gyorsan csak tudok, visszaalszom. Előtte azért megfordul a fejemben, hogy holnap lemegyek az udvarba, és valami ütleggel addig csépelem azt a szegény gesztenyefát, ami meg nem szabadul a komplett termésétől. Ebben az elhatározásban csak az vet vissza, hogy napfényben már korántsem tűnik tragikusnak a csattogás, sőt, jószerével észre sem veszem. És gesztenyeverő karót sem igen találni errefelé. Nem beszélve arról, mit szólnának a szomszédok, ha meglátnának, hogy a közös gesztenyefánk körül ólálkodom. Jut eszembe: miért nem próbálkoznak inkább ők? Vagy: miért nem esünk neki együtt, ahogy egy közös, fenyegető ellenségnek nekiesni szokás? Mert az lehetetlen, hogy nem hallják az éjjeli műsort. Kész röhej, hogy inkább eltűrik, mint hogy cselekvésre szánnák magukat. A városi ember legendás tunyasága. Igen, az lehet rá a magyarázat, semmi más.
