Nagyon kicsi voltam még, amikor a tiszai töltés építéséhez a legkülönbözőbb vidékekről verbuválódott kubikosokhoz a helybeliek is csatlakozhattak.
Az egyik alkalmi kubikoscsoport kordésgazdájának biztatására, aki régebbről – anyai nagyapám fiákeres lovainak patkolókovácsaként – is jól ismerte már családunkat, egy nyár végén apám is beállt közéjük.
Kapott egy lovat egy kordéval, és maga mellé vehetett még két kocsirakót. Jó volt a fizetség, de keményen meg kellett érte dolgozni.
– Kevesen tudják azt nálamnál jobban, milyen a kakasokkal kelni, s az egész napi lapátolástól kimerülten a tyúkokkal menni aludni – mondogatta is mindig, ha úgy adódott, hogy valaki éppenséggel az egész napi robotra kezdett panaszkodni.
Apám eleinte úgy gondolta, hogy esténként hazajár majd, otthon tisztálkodik, éjszakázik, de hamar rájött, hogy ezzel csak fölöslegesen lerövidíti a pihenésre maradt idejét. Amit elveszteget az oda-vissza kordézgatással, annyival kevesebbet aludhat. Sőt, a kordésgazda sem véletlenül szereti emlegetni a lovak munka utáni lecsutakolása alkalmával: A lovak sem gondolnak már másra, mint hogy kiadós étket kapnak és pihenhetnek.
Rövidesen csatlakozott is az egyik kunyhótársasághoz, s attól fogva csak szombatonként járt haza. Ilyenkor körülnézte az udvart, jószágot, megcsinálta a legfontosabbakat, ami őrá várt, megfürdött, vacsorára fogyasztott az előre megfőzött vasárnapi ebédből.
– Rendben van itthon minden? – kérdezte még, de mintegy jelezve, hogy csakis igenlő válasz jöhetne szóba, azonnal ágyba is bújt.
Emlékszem, nővéremmel még sötétedés után is kinn sertepertéltünk a kordé körül, mert tudtuk, mire mi felébredünk, már nem találjuk az udvaron.
Én sosem hallottam, de azt mesélték, apám szerette a Könnyű neked, rózsám, ágyadból beszélni… kubikosdalt énekelni.
