Mi kell egy radikális párt sikerességéhez? Először is egy határozott vezető, egy Umberto Bossihoz (Északi Liga) vagy Jörg Haiderhez (Osztrák Szabadságpárt) hasonló személyiség, akinek nemcsak kitűnő svádája van, de a pártot is erős kézzel tudja irányítani. Azután szükség van egy ellenségképre, mely nagy mértékben függ attól, hogy radikális pártunk hol szeretne boldogulni. Amennyiben Nyugat-Európában, akkor a francia Nemzeti Front vagy a Svájci Néppárt, esetleg a skandináv radikális pártok példáját követve iszlámellenes-bevándorlásellenes politikát ildomos folytatnia. Ám ha a sors kelet-európai létet szabott rá, akkor a Szlovák Nemzeti Pártot (SNS), a Nagy-Románia Pártot (PRM) vagy a bolgár Atakát szem előtt tartva bizonnyal egy kisebbséget emel ellenséges retorikája központjába. De jó lesz vigyázni, hiszen a radikalizmusnak a politikatudomány által pontosan körülhatárolt fogalmát semmiképpen sem tanácsos átlépni!
Szélsőséges pártot, szélsőjobboldali csoportosulást az különíti el a radikális pártoktól, hogy ez utóbbiak nem lépik át a demokratikus politizálás határait (legfeljebb súrolják). Herbert Kitschelt és Anthony McGann, Piero Ignazi és Cas Mudde munkásságából tudható az is, hogy a radikális pártok a neonáci-újfasiszta pártokkal sem rokoníthatóak, hiszen sok esetben elhatárolódnak a hitleri eszméktől, gazdaságpolitikájukban pedig (főként a nyugati pártok) liberális eszméket képviselnek. De mi kell még a sikerhez? – tehetjük fel a kérdést a Lánczi András szerkesztette Nemzet és radikalizmus tanulmánykötetet lapozgatva. A tíz, jobbára budapesti egyetemi MA-hallgató és doktorandusz által írt kötet teljes válaszokat ad kérdéseinkre. De mi kell még? Természetesen pénz. A könyv legteljesebben a norvég Haladás Párt pénzügyeivel foglalkozik, s ebből kiderül, hogy a radikalizmus motorja sokszor az állam. A parlamentbe került párt működésének 90 százalékát állami donációk képezik, a maradék 10 százalékot saját vállalkozásaiból, a tagdíjakból és magánszemélyek „rendkívüli” befizetéseiből rakosgatja össze. Tanulságos az is, hogy a szélsőséges nézeteket jobb „visszafogottan” beváltani, hiszen a kétszeres merényletet elkövető Anders Behring Breivikről elnevezett Breivik-hatás visszaüthet. Számos választó fordulhat el nyomban a radikális párttól, ha a radikalizmusnak „súlyosabb” következményei lesznek. Ebből is látszik, hogy noha ezek a pártok a politikai paletta jobb széle felé tendálnak, mégiscsak a társadalom szerves részét képezik: NATO-ellenesek, EU-szkeptikusak lehetnek, de a társadalom akaratával nem mehetnek szembe, érvényesülni csakis a társadalom játékszabályai szerint tudnak. Fontos az egyensúly és lehetőleg kerülni kell a kormányra kerülést, amely nem egy radikális párt veszte lett. Biztosabb örök ellenzékiként politizálni. Szükség van továbbá jelképekre, mottókra és himnuszra is. Mindezeket a legcélszerűbb a saját médiahálózaton keresztül terjeszteni. Televíziós műsorokkal, önálló rádióadáson keresztül, újságokban és internetes portálok révén gyorsan terjed az ige. S ha egyszer sikerül a megcsontosodott elit burkából kitörni, s a mainstream-média homlokterébe kerülni, a dicsőség garantálható. Ajánlatos olyan kérdéseket feszegetni, melyekről a regnáló politikai elit hallgat. S ha valahol a radikális pártok szükségessége meghatározható, akkor mindenekelőtt a tabutémák felemlegetése lenne az.
A vajdasági olvasó számára kétségtelenül Döme Zsoltnak, a Budapesti Corvinus Egyetem politikatudomány szakos, zentai származású MA-hallgatójának A hágai rab foglyai című tanulmánya a legérdekesebb. Döme Zsolt írásában a Szerb Radikális Párt (SRS) pályafutását követi szemmel megszületésétől Tomislav Nikolić kiválásán át napjainkig. A szerző egyik figyelemre méltó meglátása, hogy az 1992 májusi választásokon a szavazatok harminc százalékát szerző SRS-t Slobodan Milošević esernyőként tartotta maga mellett. Szükség esetén koalíciós partnerré tehette őket, másrészt viszont vásári bábjátékként mutogatta a nemzetközi politikai erőknek, hogy lám, az alternatíva még rosszabb. Döme Zsolt válaszokat keres arra is, hogy a radikálisoknak mért kellett mindig megelégedniük a második hellyel, a tanulmányból teljes képet kapunk Vojislav Šešelj politizálásáról, s megismerkedhetünk a Nagy–Szerbia-eszme történetével is. Döme Zsolt a legfrissebb adatokat sorakoztatja fel a radikális párt választói bázisáról. A számok például elárulják, hogy noha valóban több férfi támogatja a radikálisokat, mint nő, a különbség mégsem szignifikáns. Az írás érdeme, hogy nem csupán a jelenbeli történések tárgyalja, de a Vojislav Šešelj által Hágából Dragan Todorovićon keresztül irányított radikális párt jövőjéről is szól, olyan stílussal és tudományos alapossággal, hogy nemcsak a magyarországi, de a vajdasági olvasóknak is épületes ismeretekkel szolgálhat.
