Ha durván leegyszerűsítjük az idei BITEF, vagyis az új tendenciák színházi fesztiváljának programját, több szempontot figyelembe véve is két részre tagolhatjuk azt. Az első, kézenfekvőbb tagolást, amely nemzetközi és regionális programra tépi ketté a sorozatot, nem fogom itt és most boncolgatni. Elég annyit tudni, hogy a szervezőség hivatalos jelentés szerint újítani szeretne. A nem hivatalos szerint pedig nem volt pénz távolabbi, nívósabb show-programra. (Ez utóbbi variáció érdekes másodlagos értelmet kölcsönöz az idei mottónak: „...a forró bádogtetőn”.) A nívó fontos kérdés, hiszen a rendezvény több évtizede úgy reklámozza magát, hogy ő hozza el nekünk a legújabb irányzatokat, a legfrissebb felfedezéseket a színház világából, a világ színpadáról. Megvalósult ez idén is, persze – tizenötből hét előadás esetében, amelyek közt szintén volt fantáziátlan is. Talán érdemes lett volna inkább afféle fél-BITEF lehetőségén eltöprengni...
A másik, kevésbé egyértelmű, ám elemzés szempontjából sokkal izgalmasabb tagolás lehetőségét az a két tendencia teremti meg, amelyek képzeletbeli mágneses vonala mentén az előadások elrendeződtek. Költészet és valóság. És most nem Goethét idézek. Az előadások nagy része kényszeresen ragaszkodik az egyik vagy a másik, a Megfoghatatlan és a Dokumentum elemeihez, természetesen mindkét mágneses mező vonzásában (vagy épp a kettő között) több-kevesebb sikerrel.
Nem a költői előadásokról szeretnék írni. Az volna a könnyebb. Az említésre is alig méltó, szürrealista queer víziónak szánt Macska a forró bádogtetőn, az intellektuálisan Eliothoz közelítő, de hatásában üres Prométheusz-tájkép II. és a Bergman örökéltűjét megidéző, halálpontos, de nehezen megragadható Suttogások és sikolyok különböző módokon működnek ugyan, és szimbólumrendszerük bonyolultsága is változó, de mint valami az emberi nem felettit szeretne elkapni a légüres térben. Markánsabb eredményeket ért el ugyanezen a vonalon Heiner Goebbels Hazaértem, de nem mentem be című vizuálkoncertje és Nagy József Megnevezhetetlenje. Mindkét előadás megtorpedózta a színház legalapvetőbb pilléreit is, az első éneklő állóképeket generálva a tökéletes díszletben, a másik szétfeszítve a megértési igény kereteit, utat engedve egy mélyebb sejtelemnek, szinte csak a test természetes tulajdonságaira alapozva.
A dokumentarista vonallal foglalkozni már csak a népszerűsége miatt is érdekesebb. Honnan az a kényszer, hogy vidékeinken ennyire elharapózott ez a tényekre, vallomásokra építő műfaj? Akárhogy nyomozom, képtelen vagyok rájönni, mikor és hogyan kezdődött, vagy még inkább lett divattá. Tény, hogy az idei Sterija Játékokon mást nem is láthattunk. Tény, hogy Belgrádban szinte minden színháznak van már egy saját dokudrámája. Nem is lenne ez baj, ha a forma nem szilárdult volna legalább oly keménnyé, mint egy B-kategóriás hollywoodi romantikus komédia struktúrája.
Az elsődleges hiba (és itt most főképp a saját házunk táját emelem ki, nem véletlenül), hogy a dokumentum-előadásaink mindenáron be akarják sorolni a színészt a dokumentumok közé, elfeledve azt, hogy ezek ugyanazon embertípus képviselői, legtöbbjük élményanyaga sokban hasonlít. A Hipermnéziában például többen is beszélnek akademista tapasztalataikról. Az Átkozott legyen a hazaárulót már láttuk a Steriján, mostanra már azt is unjuk. „Elegem van abból, hogy kiállnak és magukról dumálnak” – mondta akkor egy ismerősöm, és most, a BITEF-en egy másik. Ha még valaki nem látott ilyen előadást (ami szinte lehetetlen, de ha netalántán), íme a recept: végy n számú színészt, és beszéltesd őket arról, mit gondolnak a kilencvenes évekről vagy akár a mai politikai helyzetről. Aztán ezeket rendezd monológba, és találj ki melléjük vetítést vagy pár jelenetet. Voilá, kész a darab. A téma releváns, de a módszer rég nem az. Legalábbis addig nem, amíg valami új eszébe nem jut az alkotóknak.
Volt egy érdekes kísérlet, amely azonban erősen kérdéses, ami a dokumentarizmus szempontját illeti: a horvát Kirakat című előadás, amely egyrészt a részvétel kategóriájával játszott, másrészt magát az életet emelte színházi előadássá. A kirakatba ültetett néző ugyanis afféle kandi kamera módjára nézhet végig pár jelenetet, amelyben a színészeken kívül Belgrád utcája is részt vesz, persze akaratán kívül. Maga a történés azonban megrendezett és hamis, még ha a díszlet megannyira „dokumentáris” is. A sármot csak a nyüzsgő nagyváros egy pillanatra megálló és az előadásra rácsodálkozó járókelője adja.
Két előadás kísérletezett a valóság és a költészet vonzása közti térben, bár egyik az egyikhez, másik a másikhoz áll közelebb. Paradox módon az egyik kiemelkedő teljesítmény pont az általam elmarasztalt regionális, sőt, hazai program része: Boris Liješević Éliás széke című előadása szakít a hasonló produkciók szerzői mivoltával, nem kapcsolja be a színész szubjektumát, mégis dolgozik belőle, kiindulópontjának pedig nem a valóságot jelöli meg, hanem Igor Štiks regényét. A prózai mű igazi Oidipusz-történet, intertextuális áthallásokkal. Liješević azonban egyértelműen kiülős, verbatim színházat hoz létre ebből az anyagból. A dráma helyszíne pedig a háborús gyűrűbe fogott Szarajevó, a kilencvenes évek elején. A női főszereplő Maja Izetbegović, bár nem önmagát játssza, mint az alig két órával előbb előadott Hipermnéziában, mégis megélte a város e pokoljárását. Fikció és dokumentarizmus így fonódik össze ebben a körmönfont darabban. Ugyanígy a köztes térben helyezkedik el Giséle Vienne Bocsánatot kérek című koreográfiája, amely tánccal és vallomásszerű magánbeszédekkel állít fel különböző gyilkossági helyszíneket, a férfi és a nő örök kapcsolatát elemezve. Az utóbbi közhelyszerűségét csak a téma lerágott csont mivolta adja, és persze az, hogy a rendezőnő az első öt percben kijátssza minden egyes kártyáját.
A BITEF nem titkolt célkitűzése, hogy haladjunk. Haladjunk az új irányzatok beáramlásával, az új ötletek betörésével. A valóságra építők között pedig nem volt még egy olyan ebből a szempontból edukatív előadás, mint Alain Platel Gardeniája. Ez a kétórás darab ugyanis tiszta dokumentum, olyannyira, hogy fellépői nem színészek, sosem voltak azok. A Gardenia klub negyven éve dolgozó transzvesztitái álltak össze, hogy minden nagy fesztiválon elismételjék a valaha népszerű hely záróestéjét. Vártuk a könnyes gyónásokat, a vallomásokat, a szöveges dokumentumot. Hozzászoktunk, hogy ilyet kell várni. Ehelyett pár idős férfi készülődik. Sminkel, átöltözik, majd vissza. Néha beállnak egy-egy álvidám csoportképbe. A háttérből édesbús muzsika, egy-egy híres filmes hangidézettel. (A filmek mind az elmúlt dicsőségről szólnak: Sunset Boulevard, Mi történt Baby Jane-nel?, Judy Garland utolsó koncertjének felvételei.) Tulajdonképp semmi más nem történik, csak pár kiöregedett előadó császkál le-föl, nem tudva, mit kezdjen magával az utolsó show-ra készülve. Egy fiatal orosz táncos elsírja magát és hiú/hülye kérdéseket tesz fel. Egy travi mikrofonnal próbál még egyszer, utoljára. A darab végén még mindig várjuk a varázslatot, de a varázslat elmarad, csak a hiánya tátong. Platel mindeközben egyetlen klisét, egyetlen általunk ismert viccet sem enged meg magának. Pedig a Gardenia semmivel sem eredetibb történet, mint a mi háborús meséink.
Van még új a nap alatt, ezzel zárjuk a BITEF-et, belefeledkezve a csiricsáré nélküli üres színpadba. Csak az az új jusson már el a megfelelő szemekhez és fülekhez. Értsük már meg, hogy a dokumentum nem csupán az egy bizonyos szempontból igaz vallomás, hanem sokkal inkább olyan emberek jelenléte, akik nem lehetnek mások és másutt. Nincs szükség ironikus gyerekkori sztorikra. Nincs szükség kiszólásokra és a közönséggel készített interjúkra a napi politikáról. Csak pár elveszett emberre, akik nem csinálnak semmit. Élnek és újraáélnek.
