Ezekben a napokban magyar és délszláv folyóiratok és lapok emlékeznek Csuka Zoltánra. Születésének 110. évfordulója alkalmából az Érdi Napok keretében könyvbemutatót tartanak szeptember 29-én választott, fél évszázados lakóhelyének polgárai, tisztelői, művészek és nem utolsósorban a literatúra és a tudomány művelői.
Akire emlékezünk, arról azt szoktuk elmondani, hogy ki volt, mit cselekedett, mit mondtak róla, mindennek mi a tanulsága és van-e adósságunk a monumentummal, a művel szemben
Csuka Zoltán (1901. szeptember 22. – 1984. március 2.) valamivel több mint hat évtizedes pályája során megteremtette költői oeuvre-jét, megszervezte a vajdasági magyar irodalmat, folyóiratival hajlékot, műhelyt teremtett az alkotóknak, kapcsolatba hozta a délszláv és magyar szellem embereit, és műfordításaival népeket, kultúrákat, korszakokat, esztétikai értékeket és még sok mást közelített, sőt hasonlított a magyarsághoz. Egy szellemiekben nagy és gazdag régió egyetemes értékeiből válogatott biztos ítélettel és kitartó szorgalommal.
A bánáti Zichyfalván született. Szülőhelyét visszaemlékezéseiben „véletlen szülőföldnek” emlegeti, mert gyermekkori élményeinek többsége Szabadkához fűződik. Az eszmélő gyermek a nyelvek muzsikáját itt figyelhette meg, amit emlékirataiban így idéz fel: „nemzetiségi kérdésről, persze fogalma sem volt a negyvennyolcas szellemben nevelkedett gyermeknek, s ha naponta fülébe is hangzott a bunyevác szó, azt ugyanolyan természetesnek találta, mint a harangszót, vagy a villamos csengetését”. Már iskolás volt, amikor kisebb döbbenetként élte meg egyik játszótársának bejelentése, hogy édesapja kivette a magyar elemiből, és a szerb iskolába íratta be, mert meg kell tanulni ezt a fontos balkáni nyelvet, hiszen ezen a tájon nagy jövője van. Megőrzött emlék Csuka Zoltánban akkor kelt csak új életre, amikor később, mint kisebbségi sorba került újságíró, Újvidéken belecseppent a szerb világba. De ezt megelőző élete Pécsett zajlott. Itt járt középiskolába, formálódott értelmiségivé, s ekkor tudatosult benne lírai alkata, és indulatait költőként kell kifejeznie. Versesköteteket, diáklapokat ad ki és szerkeszt. Az első világháború utáni baranyai eseményekben, a jugoszláv katonai megszállás alatt már világlátása is megformálódott. A rövid életű „baranyai–bajai szerb–magyar köztársaság” bukása után az SZHSZ Királyságba emigrált. Franciául kezdett tanulni, mert Párizsba szeretett volna jutni. Belgrádban azonban nem kapott osztrák vízumot, s így nem tudott tovább vándorolni. Újvidékre 1921. szeptember elején érkezett, azt hitte, hogy csak két–három hétig marad a városban. Tizenkét esztendő lett belőle. A több mint egy évtized sorsdöntővé vált Csuka Zoltán életben. Először konzervgyári napszámosként dolgozott, majd irodai munka után, szerkesztőségi asztalhoz jutott. Az újvidéki magyar liberális polgárság ekkor indítja el Vajdaság (1921–1926) címmel napilapját. Csuka Zoltán alkalmat kapott a fiatalos, friss szemléletű publicisztika kiművelésére. A lap hasábjain híreket szerkeszt, hírfejeket, színes riportokat, verseket, irodalmi tárcákat közöl, de a vezércikk írása sem idegen tőle. A lap megszűnése után a szabadkai Bácsmegyei Napló napilap belgrádi és újvidéki munkatársaként dolgozik.
Csuka Zoltán Újvidéken az újságírásnál jóval hamarabb belevágott a folyóirat- és könyvkiadásba. Már 1922 húsvétján elindította Út című avantgardista folyóiratát, amely az új kultúráért folytatott harcban egy táborba akarta tömöríteni az új írókat és művészeket. Munkájában a pécsi emigráns írókon kívül újvidéki, belgrádi és zágrábi szerb, meg horvát írók is támogatták, és szorosak voltak a kapcsolatok a Bécsben, Csehszlovákiában és Romániában működő avantgardista csoportosulásokkal és orgánumokkal is.
A délszláv irodalmak fordításához Csuka Zoltán a húszas évek második felében kezdett. Először Tin Ujević horvát költő Csillagok a magasba és Hétköznapi sirám c. költeményét ültette át. Ezzel szinte egy időben Branislav Nušić szatirikus regényét, A község gyermekét is lefordította, és közzétette a Bácsmegyei Naplóban folytatásokban. Jóval később, a harmincas évek elején drámai alkotás átültetésére is vállalkozott.
Vajdasági kiadású folyóirataiban Csuka Zoltán mindig nagy teret szentelt a délszláv irodalmaknak, nemcsak műfordításokkal, hanem kritikai ismertetőkkel és szemle jellegű írásokkal is. A Revü, a Képes Vasárnap, a Vajdasági Írás, a Mi Irodalmunk és a Kalangya egyes számaiban találjuk ezeket a szellemi dokumentumokat.
Csuka Zoltán jugoszláviai jelenlétének utolsó nagy pillanata volt, amikor 1933 nyarán Dubrovnikban még részt vett Pen kongresszuson. A nemzetközi írótalálkozón a vajdasági magyar irodalom a többnyelvű Kalangya-számmal reprezentálta magát. Szentelekynek, Csuka Zoltán irodalomszervező társának ez a folyóiratszám volt az utolsó üzenete. Csuka Zoltán a kongresszus nagy eszmei, politikai csatáraitól terjedelmes cikkekben számolt be a napilapokban. Ekkor találkozott az erdélyi irodalom egyik mecénásával és meghatározó egyéniségével, Kemény Jánossal is.
Csuka Zoltán 1933 nyarán Budapestre távozott. Hamarosan elindította Láthatár című folyóiratát azzal a céllal, hogy bemutassa a szomszédos államokban élő magyarság és a szomszédos népek irodalmát. Az orgánum tizenkét évfolyamot ért meg. Társlapja, a Kisebbségi Körlevél amolyan félhivatalos nemzetiségi központ is lett. Az erdélyi, a szlovenszkói, a vajdasági és a nagyvilág kisebbségi és szórvány magyarjainak közéletét, kultúráját és irodalmát próbálta visszatükrözni szemleírásokkal, jegyzetekkel és hírekkel. A Láthatár az egyetemes célon kívül kellő terjedelemben foglalkozott a délszláv irodalmakkal is. Csuka Zoltán munkatársi gárdát is ki tudott alakítani.
A negyvenes évek elején, amikor létrejött a politikai magyar–jugoszláv közeledés, szerb, horvát és szlovén nyelvű írásokat is megjelentető időszaki kiadványt szerkesztett. Ez volt a Jugoslovensko–madjarska revija című cirill és lain betűs írással megjelenő orgánum. A lap legfényesebb pillanata az volt, amikor az örök „szervező” Csuka Zoltánnak sikerült megnyernie Németh Lászlót, hogy egy álom igézetében írjon egy álombeli hídról, át a Dráván. Ez a híd azóta hol csak palló, hol biztos szellemi út volt. Mindig a történelem, a nagypolitika felvonulási tereptárgya is egyúttal.
Csuka Zoltán utolsó folyóirata a Déli Csillag volt. 1948-ban indult, és hirtelen szűnt meg a dicstelen Tájékoztató Irodás időkben. Nemcsak a lap omlott össze, a szerkesztő is: Csuka Zoltán öt évre börtönbe került. 1955-ben szabadult. Sérelmeket nem emlegetett, csak hozta a termést, mint a megvert diófa. Negyedszázadon át Csuka Zoltán több mint száz klasszikus, olvasmányos és magyarbarát szemléletű délszláv művet fordított le, és tett az olvasó asztalára. Ennek a kapitális opusznak a taglalására itt kevés a tér. A megemlékező, az ünnepi írás el is tekint tehát ettől.
Csuka Zoltán költészetét a kortársak Illyés Gyula, Benedek Marcell, Juhász Géza (a debreceni) és mások értékelték. A korszak lírájában kiemelkedő helyen látták. A kései mérlegelők, az irodalomtörténészek, Bori Imre az avantgárdon belül fontos szereplőként jelölte meg, Czine Mihály pedig a kisebbségi irodalmak összességét figyelembe véve tulajdonított rendkívüli szerepet mind a lírikusnak, mind a szervezőnek, a Csuka Zoltán-i opusznak.
Van-e tanulság? Talán van, talán nincs. Mert minden egyszeri. Csuka Zoltán a miénk volt, ezért ápoljuk, ha szerény formában is, emlékét. A mostani évforduló is alkalom lehetett volna írásainak délvidéki kiadására. De ehhez hiányzott az „örök kovász”.
Elhangzott előadás a Kanizsai Írótáborban
