Lassan egy hónapja, hogy megkezdődött már a tanítás az iskolákban, a két, általános iskolás korú gyermek pedig, alig ejt szót arról, amiről az előző tanévkezdések után rendre, hogy milyen új tantárgyakkal találkoztak az új osztályokban, a harmadikban, az ötödikben, hanem csak azt mesélik, miként gyakorolták újra a lefutást a kiserdőbe, amelyet, ha itt is háború lesz, majd egy esetleges légitámadás idején kell élesben, minden pánik nélkül megismételni.
És a maguk legtermészetesebb módján, őszintén, a szülők iránti legnagyobb bizalommal megkérdik:
– Ugye, itt nem lesz igazi háború?
– És ha mégis, mire itt is kitör a háború, akkorra mi el tudunk menni valahová, ahol biztonságban lehetünk, ugye?
Én meg, az mellett, hogy nem tudni, hogy mikor hazudunk: akkor-e, amikor a könyvet írjuk, vagy akkor, amikor azt mondjuk, hogy nem gondoljuk komolyan, amit leírtunk, és hogy testünk ne legyen mérgezett csak nádmézet és meggyet együnk éppen ekkoriban olvasom ezt is:
Egy döglött légytől büdös lett és megerjedt a kenőcskészítő olaja. Miközben
rabszolgák ültek lóhátra. S fejedelmek jártak gyalog. Mintha rabszolgák volnának.
Ki tudná megmondani – mit hoz a jövő?
Jaj neked – dicsekvő!
Jaj neked – megátalkodott nép!
Jaj neked – ország!
Jaj neked – élő!
– Jaj nekem! – teszem hát hozzá kétségbeesetten. – Jaj, jaj! Mi legyen válaszom?
