távoli égen úszó
bíbor májfoltok
nyugatról szikrázó napfény
hosszan elnyúló
késő délutáni árnyak
fényaranyban a fák
a város
elkoptatott járdáival
nézem az embereket
hogy fénylenek mind
a péntekre nehezülő
alkonyatban
majd éjjel az
elméjükre telepedő
mesterkélt
dolgok súlya alatt
ágyukban
maguk alatt
nyugalmat keresnek
nyugalomról mégsem lehet írni
amit elhallgattak
előtted
mind egy hatalmas
szemétkukába jutott
s abból lett az üdítőnk
mindennapi kenyerünkön
a margarin
az hirdetések arckrémjei
a kórházi tápvizünk
pénztárcánk bélése
és benne a pénz
...
(el)nézem az embereket
uram
istenarcok mind
hová veszik belőlük
teremtői vénád
