Arnold Böcklin: Idill (1866)
Inas karja, tűsarkújában megfeszülő combfeszítő izma, szokatlanul hosszú, de tökéletesen szimmetrikus bimbója, amely éppen ökölnyi méretű emlőjének folyton-kemény ékességeként összetett hárfamelódiákat szólaltathatott volna meg, ha a húrokhoz elég közel hajolva megrázza vállát, erekkel telefuttatott izmos tompora, hüvelynyire nyitott, mindig készséges ánusza, az enyhe, de állandó csücsörítés nehéz-aléló szemhéjai alatt, ahogy megvakarta hosszú nyakát, és angolnanyelvét ajkán körbefuttatva megígérte a mélységet… A Kendi legendája korántsem (volt) alaptalan, legnemesebb hagyományaink, alternatív problémafölvetésünk része, a mozgáshoz sebességgel közel lopózva ide ugorhattunk volna át, ha Valcernek (Valcernak) nem lett volna eleve némi munkatapasztalata. Hosszasan tűri föl, gyömöszöli a nadrágját, mutatja: „totál lenyúztam a térdem, a sógoromnál fönt voltunk a padláson, és egyszer csak négykézlábra ereszkedett, szó szerint nyávogva, föllibbentette a szoknyáját. Hát hogy ne bassza meg az ember?! Még a szálkás padlón is… Aztán megsajnált, és a hátamra fordított, mint egy svábbogarat, nyugodjá’, Gregor, aszongya, aztán rám ült, és ringatni kezdett, de baz’meg, egyáltalán nem, nem a puncijával, és mire rájöttem, mikor azonnal-azonnal halaszthatatlanul fölrobbantam, mert ez nem a puncija volt, a tudatba robbantam bele, hogy őt nemhogy győzködni nem kell, hanem minden azonnali és az előtti, mint Viriliónál, az éles bimbójával koncentrikus köröket kezdett rajzolni az enyém körül, kivágta szinte, vagy nagyon fájt, és végül könyörögtem neki, de szart rá, és azt mondta, mennyire jó kutyákat elütni kocsival, és én is egy kutya vagyok csak, és ’leendjek’, deterritorializálódjak, no jó, ezt nem mondta, de pont ez történt, meg hogy éljen a biológia, van-e sofőr, aki ezen is átdob, túllendít, mit mond annak a faszinak a filozófiája, aki szerint a fáklya majd az ondóban alszik ki, mert azok csak sorok, ő meg szívesen fojtja meg a kiskutyákat puszta kézzel, melyik háború, baz’meg, el kell élvezned legalább még egyszer, de ahogy látom, föl sem állítottad megint, mit gondolsz, meddig hagylak pihenni még, véges az időd, te vagy véges, nem tán egyedül akartál kielégíteni, bárcsak bombáznának, mert ez nem rengés, gyerünk, gyerünk!!!”
„A vég utániság a tiszta mozgás fetisizmusa. Sem kezdet, sem cél, sem irány, sem viszonyítás, de még a változás sem zavarja a tiszta mozgást. Mert éppakkora tévedés azt gondolni, hogy mozgás és változás összetartoznak, mint azt feltételezni, hogy lét és élet összefüggnek. A mozgás sebesség, a sebességet pedig meg kell tartani, előtte: kínkeservesen fölépíteni; a sebesség a mozgás intenzitása, feszültsége, olyasmi, amit valamely erőfeszítés kivált, vagy nem, fokozni viszont lehetetlen. A fokozás pusztán hozzá vezető út, az elérésére tett kísérlet némelykor; senki sem lehet gyorsabb: aki gyorsabb, az viszonyít vagy viszonyíttatik, a viszonyításhoz stabil (értsd statikus) pontok kellenek, esetleg absztrakció és általánosítás, a pillanat kiragadása, ami viszont a nyelv tehetetlenségi pontja és (lacani) Valósa is persze, kiindulása és képtelensége, mindenestre nyugvópontja, a mód, ahogyan élősködve kiragad (jelen esetben a mozgásból), hogy éljen. Ezzel függ össze, hogy bár más-más módon, de nincsenek gyorsak, és különösen nincsenek gyorsabbak. A gyorsnak saját tartama van, a gyorsabb kategóriája a visszahagyottól származik, aki kénytelen referenciaként meghatározni önmagát, aki a mozgás mellett önnön statikusságával szembesül, tulajdon mozgásillúziójában inog meg, majd fantáziálva boldogan helyettesít. Én (is) gyors vagyok (én vagyok a gyors!), csak ő (valamivel) gyorsabb.
Gyorsak azért nincsenek, mert a gyorsaság egyedülség, (többes)számtalanság, jól megértve, gyorsabbak pedig azért nincsenek, mert aki létét a mozgáshoz köti, ám abban bármiképp megállásra, viszonyíttatásra kényszerül, az a semmibe merítkezik, és utána felismerhetetlenül tér vissza.
A sofőr sohasem szállít, sohasem köt össze pontokat, és soha sincs küldetése. A szállítmányok megérkeznek (vagy elkallódnak, ami egyre megy), a pontok összeköthetők, a küldetés(ek) lejár(nak), megállnak. Sofőr az, aki úton van, az úton lét mozgás, a tiszta mozgás intenzitás, az intenzitás sebesség, egyedülség.
A sofőr gyors.
Ezt tudja, illetve más irányból: egyebet nem tud.”
Többször olvastuk elölről és újra ezt a passzust. „A sofőr filozófiája” valamiért megragadta a képzeletünket, a kedvenc könyvünk lett, és úgy ismételgettük a sorait, mint valami mantrát. „Létezik, és nem él, baszki, ez azér’ fontos. Nem is nagyon tart sehova, de övé a tartam. Hiába veszel egy Countachot, akkor se kerülöd ki, mer akkor magadat kerülted ki. Vagy a picsa tudja, de valami ilyesmi. Nem olyan, mint az a balfasz Mad Max, aki állandóan rossz helyen van, stílus nélkül, hanem inkább mint a nomád motorosok. The Night Rider. Össze ne keverd béjvacs-Miccsel. Nekik sincs nagyon irányuk. Meghalt a haverjuk, ez a Rájder, de nem világos, honnan halt hová, mi veszett el vele. Szerintem ők a gyorsak. Amúgy tudtad, hogy a Countach az ilyen végzetes nőt jelent bolonyaijú, hogy az a Lambó egy csaj? Régen egy ilyen csajjal basztál mindenkit a kanyarokban, ha volt. Motorosokat is. A legszebb csajjal azért, ami elég perverz!” „Basztad a csajt közben, ne felejtsd el, nyomtad neki, igazából neki nyomtad, ez a líra benne! Bensőséges játék, kifelé mégis mutogatós, te lettél volna a gyorsabb, de basztál se, mer sose lesz Lambód, valaki más volt, te valaki más voltál volna vovovo... Ki nem szarja le, aggy még egy kis Krstačot!”
„Ha egy olyan pillanatba helyezkedünk bele, amelyben a felosztást még nem hajtottuk végre, azaz a virtualitásba, akkor nyilvánvaló, hogy csak egyetlen idő van. Most pedig helyezkedjünk bele egy olyan pillanatba, ahol a felosztás már lezárult: két folyamot különböztetünk meg, például Akhilleusz futását és a teknősbéka futását. Azt mondjuk, a kettő természetében különbözik egymástól (sőt, ha még messzebbre megyünk a felosztásban, Akhilleusz minden lépése is különbözni fog a teknősbéka minden lépésétől). Az a feltétel, amely szerint a felosztás csak akkor létezik, ha ténylegesen végrehajtottuk, annyit jelent, hogy a részeket (folyamokat) át kell élnünk, vagy legalábbis megélhetőként kell feltételeznünk és elgondolnunk őket. (...) a különféle tartamok csak az egyetlen idő perspektívájában lehetnek átélhetőek vagy átéltek. (...) ha megengedjük több idő létezését, akkor nem érjük be azzal, hogy elképzeljük A folyamot és B folyamot, vagy akár azt a képet, amelyet A alanya alkot B-ről (amint Akhilleusz felfogja vagy elképzeli a teknős futását, ahogyan szerinte a teknős megélhetné azt). Ahhoz, hogy két idő létezését feltételezzük, kénytelenek vagyunk egy furcsa tényezőt bevezetni: azt a képet, amelyet A alkot B-ről, miközben tudja, hogy B nem élheti át ugyanúgy a dolgot. Ez 'szimbolikus' tényező, azaz szemben áll az élménnyel, sőt, kizárja az élményt; ugyanakkor az állítólagos második idő csak általa tehet szert valóságra. (...) a virtuális sokféleségből nem csupán következik az egyetlen idő léte, hanem a virtuális sokféleségként értett tartam maga az egyetlen idő.”
Ebben a virtuális sokféleségben gyorsnak lenni, megérezni a sokféleséget szavatoló egyetlen idő rezgéseit, az anyaggal való találkozásának repedéseit, követni a kopásnyomokat minden „szimbolikán” túlra, beülni valamiképp a sofőr mellé vagy nyeregbe szállni vele, és akkor a tudásunkat, hogy vagyunk, amikor utazunk, némi kérdezősködés árán kiegészíthetnénk talán azzal is, hogy „hol vagyunk, amikor utazunk”. Így fogunk eljárni, kerítenünk kell egy sofőrt!
Fontos kiemelnünk, hogy bár a fikció státusára vonatkozó eszmefuttatásaink más megoldást is megengedhetnének, és miként korábban jeleztük, semmit sem ígérhetünk, a Valcer név álnév csupán. És ha netán referencializálni szeretnénk, valószínűleg Valcerre (Valcerra) kellene gyanakodnunk, aki viszont természetesen valós személy. Mindezt korántsem azért írom, hogy mentegetőzzem, vagy mert a Valcer sms-ben nyomatékosan megkért volna, emeljük ki, ő csupán fiktív karakter, azaz nem Valcer, aki viszont, hadd ismételjem meg: Valós, hanem azért, mert pontosságra törekszem, és mert ami pontos, az nem igaz, továbbá megfordítva.
Az események profik kizárásával, ugyanakkor lezárt pályán, ellenőrzött körülmények között estek meg, állatok nem vagy csak kis számban sérültek. Semmi sem szándékos, sőt, az, de erről nem mindenki tehet.
