Jól tudom, meghökken a nyájas olvasó, ha ezt a címet elolvassa, de vannak az életben meghökkentő dolgok, amelyek semmi összefüggésben sem élnek egymással, távoliak és idegenek egymástól, s egyszerre csak összekerülnek, s szerves összefüggésbe jutnak.
Most is, íme, itt állok a szabadkai vámhivatalban, két óra már elmúlt, késik a belgrádi gyors, amely még ma éjszaka Budapestre röpít ebből a kietlen környezetből, a vámhivatal falai közül. Itt Szabadkán úgy száll fel az ember a vonatra, hogy először a vámhivatal ketrecei között megyen keresztül, mivel a következő állomás már Kelebia, s ott már magyar határőr fogad, míg itt a jugoszláv fináncok nézik végig az utasok bőröndjeit.
Mondom, éjszaka két óra van. Itt állok a vámhivatal ketrecében, s várom a vonatjelzést, mert csak akkor jönnek a pénzügyőrök megnézni a holmijainkat. Mert többen is vagyunk, összesen négy utas száll fel innen a vonatra, rajtam kívül még egy hölgy, aki kevéssel előbb engem nézett vámtisztnek (úgy látszik, nagyon komorak lehetnek már ilyenkor hajnalban a vonásaim), aztán egy negyvenes korban járó férfi, s mellette egy kislány.
Tizenhat esztendős lehet, és ezúttal ő az összekötő kapocs a vámhivatal és a lobogó csillagok között. Csinos és fejlett, rendes és takaros, egyszerű falusi leányka, mozdulataiból ragyog az élet, arcáról majd kicsattan az egészség, s mikor először mosolyog rám, még örvendek is neki, hogy íme, ez a fiatal élet rám derül ebben a hivatalos környezetben.
De aztán egyszerre furcsa lesz ez a mosoly, túlságosan merev, és a kislány szeme is mintha a messzibe révedne, amikor rám nevet. Akkor lekapja a szemét rólam, kinéz a vámhivatal ablakán, ki az éjszakába, ahonnan belobognak a februári csillagok, mintha ezüst fáklyák lennének, mintha a hajnal elé fáklyás stafétafutást rendeznének. És mintha zsilip szakadna fel, egyszerre csak beszélni kezd a leányka. Gesztikulál, kedvesen és finoman meg-meghajolgat, s arról beszél, hogy fenn az égen lobognak az örök csillagok, és hogy a plébános úr a szószékről is hirdette, hogy a csillagok lobogásában Isten szeme van, a mezőn a virágok is mind csillagok, amelyek lobognak és felénk jönnek. Mintha szabad versben beszélne, gördülnek a mondatok, oly tiszták a képek, de az összefüggés laza, a szemek nézése merev, és a mosoly olyan állandó, hogy végigborzong a hideg az ember hátán. Nincs semmi kétség iránta: ez a kislány tébolyodott.
Komor és hivatalos arccal jön be az első pénzügyőr és mögötte a másik. A kislány ránevet, feléje int, magához hívja, és a vámőr zordonságába meghökkenés csap: hóhó, itt valaki tán ki akarja játszani a szépségével a törvényt. Mikor azonban eléje lép, és a lány magyarul folytatja a csodálatos dadaista költeményt, akkor a vámőr is rájön a tévedésre. Furcsa mosoly ül ki az arcára, fájdalom és megértés van ebben a mosolyban, és mérhetetlen sajnálkozás a lány iránt. Bejön a többi vámőr is, be a vámtiszt, s már mindannyian csak a lányt nézik, a lányt hallgatják, aki úgy mesél, hogy a szavak zengéséért bármelyik költő megirigyelhetné, s bár magyarul röppennek el a szájáról a szavak, az idegen nyelvű vámőrök megilletődéssel hallgatják, valahogy úgy, mint aki titokzatos istentisztelet igéit hallják. Lassanként besettenkedik a rettegett és máskor oly szigorú arcú motozónő is, de most ő is megrendülten hallgat, összekulcsolja a mellén a kezeit, és csak néha sóhajt:
– Istenem, Istenem, szegényke.
Éjszaka van, künn az égbolton lobognak a csillagok, bevilágítanak a félhomályos helyiségbe, s a fiatal kislány minduntalan az ablakhoz szalad, kinéz az égboltra, és a lobogó csillagokról mesél.
Ahogy az arcokat és kicsit fátyolos szemeket nézem, megértem mindazt, amit a vad népekről olvastam, akik az őrülteket szentnek tisztelték. Az egészséges ember ma is megrendül az őrület titokzatos világa előtt, s íme, a félhomályos vámhivatal is mintha hirtelen megnyílnék, kitárulkozna, és a tiszta téli égboltozatról minden csillag egyszerre belobogna ebbe a szobába. Már kész is a vizsgálat, alig pár perc telt el, bedübörög a vonat, a vámőrök kinyitják a fiatal lány előtt az ajtót, ő pedig felugrik, felszökken nevetve, boldogan, és mintha bálterembe lépne, megy ki a peronra és onnan a vonat felé, amely pár perc múlva dübörögve viszi a pesti ideggyógyintézet felé.
Aztán elfut a vonat, az állomáson kialszanak a villanylámpák, és csak fönn, messze az égboltozaton ragyognak az örök csillagok, titokzatosan, míg messze alattunk a sötét éjszakában fut a gőzös valamerre.
