„Valóságban csak akkor élnénk, ha arcunk lenne. De álarcban vagyunk, és ez az álarc nagy misztérium” – írja Hamvas Béla, aki szerint maszkunk nem arra szolgál, hogy egymást megtévesszük, hanem, hogy szeméremből magunkat eltakarjuk, hisz csak így lehet kibírni az életet.
Miért idézem Hamvas sorait a maszkról, az emberi kultúrtörténet e hihetetlenül izgalmas, gazdag jelentésrétegekkel átitatott jelenségéről, mikor a 17. Jazz, improvizatív zene… fesztiválról szeretnék írni?
Az arc elfedése és felfedése több szempontból is szorosan kapcsolódik a fesztivál programjához, közvetlenül elsősorban Nagy József Azami című munkabemutatójához, amelynek színész-táncosai (Nagy József, Francia Gyula, Nagypál Gábor, Gemza Péter, Réti Anna és Ishii Junya) maszkban játszották végig az emberi élet különböző stációit, például a halál megélését vagy a lehúzó sárlétből való kiemelkedést. A bábjátékot, vásári komédiát, az emberiség ősi szertartásait idéző maszköltés egyszerre szolgál a közösség átélésére és a természetfölötti erőkkel való érintkezésre, a szakralitás élményének megélésére. Az emberi civilizációt a kezdetektől áthatja a maszk viselete, a szerepjátszás. A sámánok és vadászférfiak maszkos átlényegülése egyfajta megismerésmódként a félelem legyőzését szolgálta. A halotti maszk mozdulatlansága a halhatatlanságot jelzi, hiszen a maszk újjászületés is. A színházi maszk elfedi ugyan a színész arcvonásait, de egy-egy jellemzőt, érzelmet felnagyítva tár elénk. Korunkban a maszk újra fénykorát éli, de ennek a maszknak már nem az elrejtőzés, hanem a kitárulkozás, az önmegjelenítés a lényege, és megkerülhetetlen az álarccal kapcsolatos ama félelem, hogy alatta nincsen semmi lényeges.
Nagy József előadásának címe is felfogható maszkként, az egzotikusként ható Azami mögött az egyszerű „az ami” szókapcsolat sejlik fel, amely az egyértelműséget, az illúziók levedlését hivatott kifejezni.
A maszk lehullása kapcsán mindenképpen meg kell említeni Phil Minton izgalmas vállalkozását, a környékbeliekből összeverbuvált kórust, amelynek lényege a gátlások feloldása, a valódi személyiség felszabadítása. Az alkalmi feral choir, avagy elvadult kórus fellépését háromnapos próbafolyamat előzte meg, ahol a különböző frusztrációk, maszkok szép lassan mindenkiről lefoszlottak, és a színpadon már a szabadság, az alkotás öröme sugárzott mindenkiről. A kórustagok hihetetlen élményként beszéltek a produkcióról, annak felszabadító erejéről.
Hamvas Béla azt írja, a védelmünket jelentő álarcot csak a szerelem legnagyobb pillanataiban vesszük le, csak akkor vagyunk fedetlenek. Meglátásom szerint a zene iránti szerelem korlátok nélküli megnyilvánulása, az örömzenélés is olyan kitüntetett pillanat, amelyben a művészek felfedik valódi arcukat. Szeretem elnézni a zenészeket zenélés közben, rajtuk felejteni a szemem. Az a megszállottság, delejesség, alázat, földöntúli öröm, ami az arcukról sugárzik… Levetik a hétköznapok maszkjait, és saját legmélyebb, legigazibb énjüket mutatják meg. A maszk szép lassan a nézőről is levedlik, amint önkéntelenül elkezd mozogni a zene ritmusára.
