A jelenben mind hangsúlyosabbá válik a politikáról, annak kultúrájáról és filozófiai alapjairól való beszéd. A nyugati társadalmakban a költők, filozófusok, egyetemi oktatók mintha elfordulnának az aktuális politikai eseményekbe való belefolyástól és azok alakításától, és a jelenségek mögött meghúzódó okokra és erőkre koncentrálnának. Ennek a kivonulásnak az aktuális politikai diskurzusból a következménye például, hogy a politikával kapcsolatos jelenségeket szerzők a filozófia horizontjába helyezik el, és ott kísérlik meg értelmezni őket, így mind fontosabbá válik a politikáról, annak kapcsán pedig az erkölcsről, a demokrácia alapjairól, és az emberi jogokról való beszéd. Ebben a szellemben jelent meg a Demokrácia filozófiai megalapozás nélkül – Richard Rorty és a politikai filozófia című kötet is a budapesti Ráció Kiadó gondozásában. A kötet szerzője Pápay György, a Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője, akinek kutatási területe a modern demokráciaelméletek. A munka az amerikai pragmatizmus 2007-ben elhunyt legjelentősebb képviselőjének, Richard Rortynak a politikai filozófiáját és a liberális demokráciáról alkotott nézeteit vizsgálja, valamint demokráciakoncepcióját rekonstruálja. A nyelv, amit a szerző használ, a filozófia, az elmélet nyelve, a munka pedig hatalmas hivatkozásanyaggal dolgozik. A kötet három részből áll, melyeket függelék egészít ki.
A mű első része a demokrácia pragmatikus megközelítését rekonstruálja Rorty írásai alapján, kitérve a politika és elmélet kapcsolatára, míg a második egység egy civilizáltabb társadalom jövőképét rajzolja fel, az irónia és az érzékenység szerepén keresztül. A harmadik rész arra kíváncsi, milyen módon jelenhet meg a párbeszéd a politikában.
Pápay György kötetében kiemeli, hogy a kortárs filozófiai irányzatok közül a pragmatizmus kötődik a leghangsúlyosabban a politikához és a demokráciaelméletekhez, így a recepció gyakran a demokrácia filozófiájaként említi is. Az irányzat legjelentősebb képviselője a kötet főszereplője, Richard Rorty, akinek munkássága rányomta a bélyegét a 20. századra. Ennek ellenére magyar recepciója kissé megkésett, ugyanis nyelvünkön csak az 1990-es években jelentek meg munkái: az Esetlegesség, irónia és szolidaritás, a Heidegerről és másokról, illetve a Megismerés helyett remény. A kötet értékeléséhez szükséges röviden bemutatni a pragmatizmus fogalmát és kapcsolatát a demokráciaelméletekhez. A pragmatizmus európai hagyományokkal rendelkező, de alapvetően már amerikai filozófiai irányzat, mely a 19. században indult útjára R. W. Emerson és J. Dewey fellépésével. Elképzelésük szerint az elmélet és ezen belül az igazság önmagában nem létezhet, a gyakorlatnak kell igazolnia. Egy gondolat így nem lehet igaz, ha a gondolatokon kívüli valóságban nem működik. Ez határozott szembenállásként is értelmezhető azon, csupán elméleti irányzatokkal, melyek önmagukat nem engedik lefordítani a gyakorlat nyelvére. Rorty korai munkásságában, ahogy a 20. századi, főleg európai filozófiában is más-más hangsúlyokkal és elkötelezettségekkel, de fontos kulcsszerepet játszik a nyelv szerepéről szóló beszéd. Az 1967-ben megjelent The Linguistic Turn (A nyelvi fordulat) című kötet, melyet ő szerkesztett, még az analitikus filozófia hatását tükrözi. Később azonban a nyelv és kifejezésmód fontosságát továbbra is hangsúlyozva, a szerző a pragmatista irányzat képviselőjévé válik, és ezzel egyetemben folyamatos kísérletet tesz a filozófia szerepének meghatározására. „Egykoron, amikor többet gondolkodtunk az örökkévalóságon és kevesebbet a jövőn, mint ma, az igazság szolgáiként határoztuk meg magunkat. Az utóbbi időben viszont kevesebbet beszélünk az igazságról és többet az igazmondásról, kevesebbet arról, hogy az igazságot hatalomra kellene segíteni, és többet arról, hogy a hatalmat becsületességre kell szorítani. Azt hiszem, ez egészséges változás. Az igazság örökkévaló és tartós, csakhogy nehéz megbizonyosodnunk arról, mikor birtokoljuk. Az igazmondás, akár a szabadság, időbeli, esetleges és törékeny. De föl tudjuk ismerni valamennyit, amikor birtokoljuk. Valójában azt a szabadságot értékeljük a legtöbbre, ha becsületesek lehetünk egymással anélkül, hogy ezért büntetésben részesülnénk. Egy alaposan temporalizált intellektuális világban, amelyből a bizonyosság és változatlanság reménye teljesen eltűnt, mi, filozófusok az ilyen szabadság szolgáiként, a demokrácia szolgáiként fogjuk magunkat meghatározni” (R. Rorty: A filozófia és a jövő. Megismerés helyett remény. Jelenkor. Pécs, 1998, 111–122., 121–122.). Az idézetből feltűnik Rorty elkötelezettsége egy, a mai diskurzusban gyakran referenciaalapként használt, ám különböző beszélők által eltérő módon definiált vagy éppen támadott érték – az emberi jogok – iránt. Rorty szerint az emberi jogok valódi alapja a szentimentalizmus vagy érzékenység, és mivel a történelem folyamán az emberiség racionális elvek alapján többször is használta éppen saját embertelensége leplezésére az ellenség dehumanizálásának eszközét, egy globális emberjogi kultúra hozhatná el az erőszak végét. Ily módon cél lehet a kegyetlenség mérséklése, melyet a tisztességesség és civilizáltság képes elérni. A tisztességes társadalom intézményei nem bánnak megalázóan polgáraival, míg a civilizált társadalom tagjai nem bánnak megalázóan egymással. Mindezen gondolatok képezik az Esetlegesség, irónia és szolidaritás kötet alapját. Pápay György kötetében ennek a jelenségnek a bemutatását fontosnak tartja: „a szituációfüggőség mellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy maga az »emberiség« is képlékeny fogalom, hiszen az erős közösségi identitást adó »mi« többnyire kontrasztív módon, valamilyen »ők«-kel szemben nyer meghatározást. Az »ők« azok, akik nem olyanok, mint mi, akik rosszféle emberek, tehát voltaképpen nem is emberi lények. Így önmeghatározásunktól függően változhat azoknak a köre, akikkel mint embertársainkkal azonosulunk.”
A pragmatista irányzat szerint a liberális demokrácia valós életben történő manifesztációja és politikai gyakorlata kontextusfüggő. Csak adott történelmi és gazdasági körülmények között lehetséges, és – ugyanígy – csak ezek között igazolható. Ebből következik, hogy elutasítja a demokrácia ideaként létező, filozófiai megalapozásának lehetőségét, és ezzel együtt az erőfeszítéseket is, hogy „a demokráciát valamely lyotard-i értelemben vett nagy »narratíva« révén kíséreljük meg igazolni.” A demokrácia mellett így a létező történelmi tapasztalatot rögzítő elbeszélések „lokális narratívák” szólnak, és nem filozófiai elméletek. Láthatjuk, ezen gondolat is illeszkedik a nagy narratívák, tehát a kizárólagos és totális világokat rekonstruáló kísérletek lehetetlenségéről alkotott képbe. Pápay György rámutat arra, hogy Rorty írásaiban azt állítja, a filozófia nem a politikai célok kijelölésére, hanem csupán azok adekvát artikulációjára szolgál, vagyis „a demokrácia nem szorul filozófiai igazolásra, s voltaképpen filozófiailag nem is igazolható. Amire a filozófusok képesek, legfeljebb az, hogy előzetesen meglévő elköteleződésüket, de semmiképpen sem az, hogy a demokrácia más rendszerekkel szembeni elsőbbségét egy semleges alapról levezessék. Ez nem jelenti azt, hogy Rorty szerint a demokrácia ne volna jobb például a zsarnokságnál, emellett azonban nem filozófiai érvek szólnak, hanem sokkal inkább történelmi tapasztalatok.” Máshol viszont azt írja, hogy a filozófusoknak nem a demokrácia igazolásával kellene foglalkozniuk, hanem annak a végiggondolásával, hogy milyen lehet egy, a jövőben létrehozandó fejlett demokrácia polgárának lenni. Rorty erre a „liberális utópia” kifejezést használja. Visszatérve az utópia kérdéskörére, a nyilvánosságról szóló diskurzus vezéralakja, Habermas gyászbeszédében Rortyt ironikusnak nevezte, aki amikor élete vége felé a szent fogalmáról kérdezték, a szigorú ateistának tartott filozófus, azt válaszolta, hogy az ő szentségről alkotott elképzelése szorosan összefügg a reménnyel, hogy egyszer majd utódai egy olyan globális civilizációban élhetnek, melyben egyetlenegy törvény uralkodik, a szeretet parancsa.
A kötet tanulsága szerint radikálisan megváltozik a filozófusok által betöltött szerep is. Feladatuk a demokratikus párbeszédben való részvétel, nem pedig annak elméleti megalapozása, de a filozófiát fel lehet osztani magán és nyilvános kérdéskörök mentén is. Ilyen módon a pragmatizmus vezéralakja megkülönböztet „magán” és „nyilvános” filozófusokat. Az előbbiek feladata az önmagunk megújulásában való közreműködés, ilyenek szerinte Proust vagy Nabokov, míg az utóbbira példa a modern polgári nyilvánosság fogalmának megalkotója, a már említett Jürgen Habermas.
A kötet függelékében található rövidebb írások alapján próbáljuk meg rekonstruálni Rorty politikai álláspontját, hiszen a filozófus határozott politikai elképzelésekkel bírt. Bár magát liberálisként, progresszív baloldaliként definiálta, gyakran támadta az európai iskolateremtő kritikus baloldali filozófusokat, mint a posztstrukturalista Foucault-t, vagy a posztmodern Lyotard-t, akik szerinte csupán megoldások és válaszok nélküli társadalomkritikát gyakorolnak, ezáltal valójában elutasítva a fejlődés lehetőségét. Nem nehéz elképzelni, hogy az ilyenfajta értelmezések miatt Rorty maga is a támadások középpontjává vált. A kortárs európai filozófusok közül Rorty például Derrida műveinek újraértelmezésére tesz kísérletet, ami szerint az „irodalmi módszer” kitalálójának műveit a nyugati filozófiai tradíció megkerülési kísérleteként kell olvasni és értelmezni, és ily módon pedig szórakoztatóvá válnak. Ezen felfogás szerint Derrida legismertebb követőjét, Paul de Man műveit kritikusabban közelíti meg, éppen azért, mert szerinte az túl komolyan veszi az irodalomelméletet. Pápay György megjegyzi, hogy „Rorty a hidegháborút nem az Egyesült Államok imperialisztikus törekvésének vagy a kormányzat „uralmi logikája” manifesztációjának tekintette [ahogy azt az akkori amerikai baloldal tette], hanem a Nyugat jövőjét döntően meghatározó ideológiai-politikai küzdelemnek egy végtelenül cinikus, antidemokratikus nagyhatalommal szemben.
Végezetül kitérnék arra, hogy Rorty a politikai diskurzusban fontos szerepet szán az irodalomnak is. A már említett szentimentalizmus vagy érzékenység éppen az irodalmi művek, különösen a fontos regények közvetítésével alakulhat ki, és hozzájárulhat az egyén morális fejlődéséhez. Pápay György Rorty-értelmezése szerint az irodalom képes bemutatni különböző életszituációkat, konfliktushelyzeteket akár különböző szemszögből is, így láttatva azok lehetséges kimeneteleit, miközben a regényhősök példaként vagy ellenpéldaként szolgálhatnak. „Az irodalom ilyen értelemben elősegítheti a szocializáció folyamatát: a társadalom bevett értékeinek átadását, egyfajta közös önkép kialakulását.”
