Herminával nehezen jön össze a találkozónk, március eleje óta egyeztetjük az időpontot. Közben két előadáson is dolgozik: februártól a Kosztolányi Színházban az Éljen a szerelem címűt, utána a Népszínházban az Egy elmebeteg nő naplójá t próbálják. Májusban jön a budapesti főpróbahét az ottani bemutatóval, majd a szabadkai, mire végre találunk egy szabad napot.
Azzal kezdi – némi magyarázatként az elfoglaltságaira –, szinte a beszélgetés közepébe vágva, hogy régen sokat játszott a Kosztolányi Színházban, majd a Népszínházra tér: kellett néhány kompromisszumot kötnie, főleg önmagával, amikor oda került.
„Persze ott is vannak jó és rossz periódusok, nincs okom panaszra. Egy-két dolgot leszámítva egészen jó szerepeket kapok, amelyek megdolgoztatnak.”
A kezdetektől párhuzamosan játszott mind a két helyen, szerepelt a Kosztolányi Színház alapító előadásában is, akkor másodéves akadémistaként.
„Ez a párhuzamosság jó volt nekem, többféle színházi világban jelen lehettem, így többféle helyzetben, többféleképpen tudok gondolkodni. Nem kötődök annyira a racionális magyarázatokhoz. Az egyik nagy baj a színházban, ha racionálisan akarunk megoldani valamit. A közvetlen környezetemben a Kosztolányi Színház képviseli azt a „másfajta” színházi megközelítésmódot, ami hozzám közelebb áll. Ennek ellenére amikor a kettőt egyszerre tudtam csinálni, sokkal teljesebb voltam. Akkor voltam egyensúlyban; egy egészséges középúton.”
A JÓISTEN TENYERÉN
Csapongunk a múltban, arról az időszakról mesél, amikor az akadémiai évei után Szabadkára, majd Lengyelországba került.
„’96-ig a Ristić-féle színházban dolgoztam, legyártottunk egy csomó darabot. A KPGT-ben születtek jó előadások, de egyszer csak azt éreztem, a szó szoros értelmében, hogy gyártjuk a darabokat. Ezért otthagytam csapot-papot, és elmentem Lengyelországba. Ez egy hirtelen váltás volt, mindennel szakítani akartam, ez volt az egyetlen út, amit igazinak éreztem. Nem volt családom, azt csináltam, amit csak akartam. Még előtte, Budapesten láttam egy lengyel előadást, egy Gardzienice nevű társulattól. Annyira megtetszett, annyira jól gondolkodtak a színházról, hogy úgy éreztem, ott a helyem. Segítségemre volt egy barátnőm, aki éppen Krakkóban tanult. Ők a Łażnia nevű színházat működtették, ami lengyelül fürdőt jelent. A valamikori krakkói zsidó negyed egyik bérházának az aljában, egy volt fürdőben csinálták meg a színházat. Engem is bevettek: dolgoztunk németekkel, egy norvég csoporttal, de voltak önálló előadásaink is. Valamint besegítettem az ottani akadémián barátaim vizsgaelőadásaiba. Csupa öröm és boldogságos periódusa volt ez az életemnek. Úgy éreztem, a Jóisten a tenyerén hordoz.”
ÁLMATLAN ÉJSZAKÁK
Majd Hermina eljut Gardzienicébe is. Ez egy falu a keleti határnál, de a társulatot is így hívják.
„Egy kommunaszerű társulat, együtt élnek egy vidéki kastélyban. Voltak köztük végzett színészek, de ugyanúgy amatőrök is. Nagyon csodálatos dolgokat csinálnak, mindenki énekel, zenél, hangszeren játszik. Föl is ajánlották, hogy befogadnak. De megijedtem az életmódtól, és a szívem is kezdett kétfelé szakadni, haza is húzott már valami. Voltak álmatlan éjszakáim, de végül úgy döntöttem, nemet mondok az ajánlatra.”
AZ AIOWA
Lengyelország után azonnal munkát ajánlanak neki a Népszínházban, és él is a lehetőséggel. Azonban mielőtt a szabadkai jelenre térnénk, visszapillantunk még az Akadémia előtti időkbe.
„Középiskolás koromban az Aiowa csoporthoz csapódtam. Az első katartikus színházi élmény számomra egy aiowás előadás volt. Elszöktem az iskolából a KSZV-re, és megnéztem a Harmatot. Teljesen a hatása alá kerültem. Abban az időben nagyon erős volt a színjátszó grund, volt tétje a KSZV-nek. Most teljesen más, ma nem akarnak semmit sem közölni, nagyon kevés egyéniséget látni, minden univerzális. Kevés olyan színházi előadás születik, ami egyszerűen csak megpróbál megfogalmazni valamit. Darabot sem azért választanak, mert az felvet bennük valami kérdést, vagy mert azonosulni tudnak vele. Az Aiowának például ez volt az egyik titka. A régi Jugoszláviában egészen jó színházi, zenei, mondhatnám összművészeti alappal rendelkeztünk.”
Herminát ’92-ben láttam először a Woyzeck című előadásban.
„A Woyzeck Urbán András vizsgaelőadása volt, és az akkori Népszínház is műsorára tűzte. Szerintem az egyik legjobb előadás, amiben életemben játszottam. Úgy érzem, örökre meghatározó élmény marad számomra. Aztán a Hamlet, majd később minden összevissza kezdett működni, háború volt akkor.”
MARKÁBAN A NÉZŐ
Az általában vett színészi munkáról folytatjuk a beszélgetést.
Ha a színész mozdulata elég nyilvánvaló, hatásos – ugyanaz játszódik le a nézőben is: egy kifejezően mozgó színész azért is tud olyan nagy hatást gyakorolni, mert a néző izmaiban ugyanazok az elektromos rángások játszódnak le – olvasható ez egy, a nó- színházzal kapcsolatos tanulmányban.
„De ügyelni kell arra is, hogy az ember ne essen túlzásokba, találjon létjogosultságot minden egyes mozdulatának, igazolja is le azokat” – folytatja a megkezdett gondolatot.
Azaz úgy érhető el egy bizonyos szerep magabiztos megnyilvánulása, ha megfelelő hangnemmel, megfelelő arckifejezéssel, testtartással követjük a mondanivalónkat.
„Az érdekel, hogy a színpadon maximálisan átéljem, megjelenítsem, elmozogjam a figura minden porcikáját. Számomra ez akkor valósítható meg leginkább, ha teljesen magaménak érzem a szerepet, kívül és belül egyaránt. Szeretem azt az érzést, amikor a közönség a markomban van.”
Azonban volt időszak, amikor olyan statisztaszerepeket kapott, amik nem tudták lázba hozni.
„Hidegen hagyott az egész. Ha bármi kis szerepért izgulni tudok, akkor már jó. De ezekért a statisztaszerepekért nem tudtam, és az ilyen nem is érdekel. Amikor »hidegen« megyek fel a színpadra, ne mondja senki, hogy pont rám van szükség a szereposztásnál. Nem azért vagyok »hideg«, mert dacolok, hanem azért, mert tényleg nem érdekel.”
Nádas Péter arról beszél egy vele készült interjúban, hogy mennyire azonosulhat a szereplőivel: írás közben hosszabb ideig nem hagyja el a szobáját, kerüli az intenzív találkozásokat, a felkavaró színházi élményeket, a nagy utazásokat, hogy mindig azonos hangon tudjon viszonyulni hozzájuk. Hermina félbeszakít, és azzal folytatja, hogy mindenféle karakter szerepét szívesen elvállalja. Nagyon szereti a tőle eltérő szerepeket.
„A Csáth-darabban a skizofrén nő szerepe pl. azt a lehetőséget adta meg számomra, hogy előhozzam azokat a vonásaimat, amelyek egy ilyen szerephez kellenek, és amelyek egyébként bennem is megvannak legalább egy kényszerű mozgás szintjén. Az én dolgom az, hogy kihozzam magamból és megmutassam azt, ami eleve bennünk szunnyad. Ennyi a szakma. A munkám alkotói része pedig, hogy mindennek a finomságait megtaláljam. Miközben tényleg abból táplálkozok, amim van, amit elraktározok. Volt egy szörnyű élményem ezzel kapcsolatban: a Hamlet bemutatóján az első jelenetben kiütötték a két első fogamat. Így játszottam le az előadást. Félig öntudatlanul – ma sem értem, milyen erő, elszántság hajtott, hogy végigcsináljam –, de lejátszottam. Néhány hónap múlva, egy éjszaka felriadtam, és kétségbeesetten tapogattam a műfogakat a számban, majd megnyugodtam, megvannak. De ekkor az jutott eszembe, ha egyszer egy félkezű vagy féllábú embert kéne eljátszanom, ehhez az érzéshez tudnám hasonlítani amazt. Tehát ilyen módon raktározok minden mást. Felidézni, megfogni, megkeresni. A szerepek kapcsán az ember megnyit magában egy elraktározott élményt.”
Aztán arról kérdezem, volt-e rá példa, hogy a szerep szerint alakult az élete, esetleg „ráragadt” valami a szerepből. Vagyis ez a raktározás–előhívás jelenthet-e egyféle terheltséget is.
„Van egy dátum, akkorra meg kell csinálnom. Onnantól eltolom magamtól a szerepet. A próbák alatt azonban sokszor beszélek magamban az utcán, vagy kényszeres mozdulatokat teszek. De ugyanúgy elviszem Lillát az iskolába, ugyanúgy megfőzök itthon, tehát a színházon kívül semmi sem változik. A bemutató után egy másfajta viszony lép életbe: kondicionálni, életben tartani a szerepet, de már a közönség szeme láttára. Nagyon izgalmas dolog.”
„…MINDEN BOLONDSÁGHOZ TARTOZIK EGY ŐT MEGÍTÉLŐ ÉS URALMA ALATT TARTÓ SAJÁT ÉRTELEM, S MINDEN ÉRTELEMNEK MEGVAN A SAJÁT BOLONDSÁGA…” (Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában)
„Legutóbbi szerepem Gizella, pontosabban G.kisasszony, egy skizofrén nő figurája Csáth Géza orvosi tanulmányából.”
Az őrültségről, bolondságról beszélgetünk tovább. Elmondja, hogy olvasta Feldmár András magyar származású kanadai pszichoterapeuta könyveit. Így most is egy Feldmár-jegyzetet lapozgatunk, azt a részt, ahol Feldmár Thomas Szaszt, a szintén ismert, magyar származású amerikai pszichiátert idézi, miszerint elmebetegség nem létezik. Mindkettejük véleménye, hogy beszélhetünk szervi elváltozásokról, vagy arról, hogy az embernek nehézségei támadnak az életben, de elmebetegség számukra nincs. Ez inkább nyelvi kérdés; szavakat kitalálni, és azt hinni, létezik is mögöttük valami. Feldmár itt még elmesél egy esetet, amikor egy család azzal fordult hozzá, hogy a tizenhét éves lányuk megőrült, mert csak ül és nézi a falat, nem csinál semmit, mintha ez olyan nagy baj lenne, ártana vele valakinek is. Amikor megérkezett hozzájuk, a szülők is ültek, és tévét néztek. Szerinte semmivel sem jobb a tévénézés, mint a fal nézése, és ezt is érvként hozza fel a gyerek „betegsége” ellen. De azt is hozzáteszi, ha nem őt hívták volna, hanem egy másik orvost, a lányt azonnal katatóniásnak nyilvánítják, és kórházba szállítják.
Hermina azzal folytatja, hogy eddigi pályája alatt még nem játszott „elmebeteget”, de voltak figurái, amelyek kokettáltak az őrülettel.
„Az idézőjel szándékos, hiszen ki az, aki eldöntheti, ki vagy mi a normális? A felkészülés során látogatást tettünk a szabadkai pszichiátrián, és beszélgettünk dr.Sági Zoltán pszichiáterrel is. Közben figyeltük a benn tartózkodó embereket. Csodálatos, hogy mire képes az emberi elme, nagyon vékony az a hártya, ami elválasztja a »normálist« a »nem normálistól«. Hiszen mindazok, amik bennük megvannak, megvannak mindannyiunkban, csak más rendszeren belül működnek. Az általam játszott G.kisasszony csodálatos eszme- és világrendet, már-már vallást épített fel, és hitt is abban. Nekem is el kellett hinnem. Nem az érdekelt, hogyan mozog vagy viselkedik egy skizofrén, hanem annak a rendszernek a felismerése, megértése, alkalmazása, amelyben él, gondolkodik, és végső soron alkot, hiszen gyönyörűen fogalmazott és írt is.
Nem tudom, mennyire sikerült ez nekem, hiszen még nagyon friss az előadás. Mégis úgy érzem, valamit megértettem, megtanultam; kicsit »másként« gondolkodni. Nagyon szeretem ezt a szerepet, boldog vagyok, hogy én játszhatom” – teszi hozzá.
Szerinte előítélet, hogy a nézőnek azt kell adni, aminek örül.
„Ezzel lenézzük a nézőt, és nem nyújtunk számára lehetőséget a gondolkodásra. Nem lefelé kell tenni a mércét, és itt visszakanyarodnék egy pillanatra Gardzienicéhez. Amikor eljutottam hozzájuk, épp egy fantasztikus előadást tartottak a falu lakosságának. Idős bácsikáknak, kendős nénikéknek. Kirobbanó előadás, erősen népi motívumokkal, szexuálisan túlfűtött, őrületes nyelven. A falubéliek imádták. Az előadás után mulatság volt: szólt a polka, hagyományos lengyel ételek az asztalon, a falu és a társulat együtt ünnepelt. Ez a világhírű színház egy fergeteges előadást készített. Az idős nézők pedig nem húzogatták a szájukat, holott biztos szeretik a másfajta, könnyed, táncos darabokat is.”
Telefoncsörgés szakít félbe bennünket: Bérczes László, a budapesti Bárka Színház rendezője keresi Herminát. A munkakapcsolaton kívül személyes jó barátságban vannak egymással, és hamarosan egy közös darabon dolgoznak. Itt abbahagyjuk a beszélgetést. Mire Hermina visszatér, már csak a „levezetésre” futja: szeretne még pár szót szólni a szüleiről, Lilláról, Zalánról, a férjéről és a barátairól. Ők állnak a legközelebb hozzá, és részben nekik köszönheti azt, amit eddig elért.
„Már egészen kisgyerek koromban tudtam, hogy színész akarok lenni. A szüleim azóta támogatnak minden döntésemben, és soha nem próbáltak eltéríteni egyetlen szándékomtól sem. Csodálatos gyerekkorom volt a kelebiai családi házban, telve szeretettel és gondoskodással. Zalán pedig színházi ember, így nem kell magyaráznom neki a dolgok menetét. A házasságunk tizenkét éve alatt számtalan élethelyzetben kiderült, milyen jó társam, férjem, barátom és szerelmem egy személyben. A legközelebbi barátnőimmel, Peity Laura festőművészésszel és Körmöci Petronella színésznővel pedig az életem egy-egy fontos szakaszában találkoztam, amikor lelki, művészi támogatásra volt szükségem, és ezt meg is kaptam tőlük.”
Mielőtt rátérne Lillára, az meg is érkezik az iskolából, hogy belénk fojtsa a szót. Azonnal Hermina mellé telepszik, hogy megbeszéljék a mai nap történéseit, azt az időt, amit külön töltöttek.
