A csenei vasútállomás épületének első emeletén született. A (vasút)állomások rabul ejtették. Mintha mindig azok ablakából szemlélte volna csak az embereket. Messziről, a magasból. Hol kényszerű, hol választott magányában. Egyedül volt. Majdnem egész életében egyedül volt.
Néha megpróbált kitörni. Sokat utazott. De csak az állomások változtak. Az emeleti magasság és a félig vagy teljesen csukott ablakok maradtak. Néha lekiáltott, hívta magához az embereket. Azért tanult meg énekelni is. Nekik énekelt. Furcsa, szívszorító, valló és vallató, zsongító dalocskákat.
Börcsök Erzsébet idősebb kori fényképe
Tisztes távolban megálltak, meghallgatták. Volt, aki fellelkesülve bravózni kezdett, vagy maga is „felénekelt” neki valamit a magasba. Afféle szerenádot adott. Együtt énekelni azonban életében csak egyszer tudott igazán. Valakivel, aki nagyon-nagyon korán, idő előtt köddé foszlott.
A sok-sok kis és nagyobb állomás közül három volt a legnagyobb, legjelentősebb, amely, mint egy szögesdróttal körülvett rácsos ketrec, vagy ellenkezőleg, éppen holmi mesebeli, őrző/védő vizesárokkal, díszes őrtornyokkal, virágos élő sövénnyel övezett parkkal pompázatossá kialakított várkastély, mintha egyenesen őrá – választott úrnőjére – várt volna.
Az első Szécsány volt, ahol tizenhat hosszú esztendeig fáradhatatlanul kereste az önmagukat oly ügyesen álcázó börtönőreit. De csak önmagát találta meg. De megtalálta! Szinte felsikoltott a meglepetéstől. Furcsa volt szembesülnie ezzel a számára is új s még egyre változó, képlékeny valakivel, akinek érzelmi és tudatalatti mélységeit kutatva egyre mélyebbre és mélyebbre merült a titokteljes múlt és a még rejtelmesebb jövendő szövevényeibe. Nagy felfedezés volt. Szécsányi nagy-nagy magányában és sötét, fagyosan rideg elszigeteltségében kezdte tanulni választott szakmáját. Az írói mesterséget. Ha nincs ez a vigasztalan, fojtó, kiúttalannak látszó bezártság, talán sosem nyúl az egyetlen – végül is vigaszt, védekezést ígérő pajzsot és reményt felcsillantó ceruzához.
A második nagy és meghatározó állomás Versec volt. Huszonnégy év! A ház magasba szökő tűzfalakkal vette körül, az ifjú férj gondosan oltott tearózsákkal, díszfákkal és nagy szakértelemmel font, fonogatott lilaakác-lugassal, amelynek csipketerítős asztalán már ott állt az írógépe, de a házban betegek, haldoklók nyöszörögtek, nincstelenség, meg nem értés és rideg önzés vette körül, és a kezdeti reményteljes várakozások után nagy-nagy kudarcélmény. A régi világ szertefoszlott körülötte. A lapok, folyóiratok, amelyek ugyan többnyire nem is fizettek, vagy csak keveset, de szerkesztői nemcsak hogy közölték, de hetente kérték, valósággal követelték az írásait – váratlanul megszűntek. Úgy érezte, nincs kinek, nincs hová írnia. A tűzfalak, a lassan, de biztosan hervadásnak induló virágsövények s a messziről odakéklő Kárpátok széljárta sziklás ormai erős, kegyetlenül- szeretőn szorító karjaikba zárták.
Akkor Börcsök Erzsébet mint egy koporsófedelet, ráhúzta Royal Bar Lock írógépére a díszes vasborítót, lejött a „peronra”, új életcélt keresett – és talált magának. Kisebb megszakításokkal 1940-től 1964-ig tanított és dolgozott Versecen. Rajongott a diákjaiért. Annyira, hogy szinte nem tudott tőlük elszakadni. Mint mentőövbe kapaszkodott beléjük. Nemcsak a tanórákon volt velük, de a hegyoldalba épült házába is elhívta őket, szinte hetente végigbóklászta velük a Kápolnahegyet, a Várhegyet, a Bónácteret és az Ördögárkot. Sose hittem volna, hogy olyan tömegű gyermekjátékot, nép- és műdalt, operett- és operaáriát ismer, amennyit azokban az években köztük felelevenített. Úgy tűnt, felüdült, újjászületett köztük. Csön-csön-gyűrűztek, süket telefonoztak, bújócskáztak, verselgettek, felolvastak, könyveket cseréltek, zongoráztak és énekelgettek… A kedvükért szinte évente új jelenetet írt és rendezett a számukra. Sokan felnőttkorukban is meg-meglátogatták baráti tanácsért, vagy hogy bemutassák neki szívük választottját. Hogy mégsem voltak ezek az évei olyan felhőtlenek, mint hittük, arról gyakori betegeskedései, sőt hosszan, olykor hónapokig is eltartó idegösszeomlásai árulkodtak. Idegbénulása miatt egy teljes évig kerékpár rúdjára ültetve, félig mereven tolta be apám naponta az iskoláig. – Ennek ellenére itt, az „ő” Bánátja csücskében, a Kossava harcias muzsikája mellett talált rá ismét írói önmagára. Tíz teljes évnyi kihagyás után. Akkor kezdtem el első, suta kis irományaimat küldözgetni a Hét Nap gyermekrovatába és az Ifjúság Szavába, és akkor látogattak el Versecre az „új” vajdasági írók, lapszerkesztők. S míg én csacskán-cserfesen aláírásokat gyűjtöttem köztük, ő felvette velük a kapcsolatot. Ismét volt már kinek, hova írnia. Lévay Endre, Lúkó András volt az első, aki az 1950-es években kéziratot kért tőle. Volt már hova, kinek, csak nem volt még mit küldenie. „Tudod”, mondta egyszer, jóval később furcsán, „fél szájjal” nevetve, „úgy fogtam kezembe a ceruzát, mint aki először látja. Mint aki valami hosszú, zavaros, furcsa álom után elfelejtett írni, s most minden betűt újra kell tanulnia.” Igen. A Betűt és az Életet. Az Új Életet kellett megtanulnia ábrázolni.
A harmadik – a végállomása – Újvidék volt. Versecen még megérte, hogy – Herceg János válogatásában – 1963-ban a Forum kiadja Emberek a Karas mellől című novelláskötetét, s ugyanabban az évben, nyugdíjaztatása utáni első szusszanásként megírja Eszter című önéletrajzi regényének második részét. 1964-ben megszületett első unokája, Béla, s ő repült hozzá. Életének utolsó hét évében az unokáinak élt. Nekik főzött, mesélt, énekelt és olvasott, velük játszott, sétált, járt bábszínházba, sőt operába is, s látogatta meg barátnőjét, Baranyiné Markov Zlátát, aki egyik kötetét is illusztrálta. Ám igazság szerint ez az állomás is rabul ejtette. 1968-ban megjelent ugyan az Eszter I. és II. része egy közös kötetben, 1971-ben, posztumusz kiadványként, amelynek szerződését azonban még ő írta alá, Sári című regénye, de komoly, elmélyült irodalmi munkára már kevés ideje maradt. Néhány remekbe szabott novellával még hírt adott magáról, de voltaképpen ott és akkor alapozta meg rajongásig szeretett unokái jövőjét. Bélából – neki, a „nagyinak” is köszönhetően – újságíró, sőt főszerkesztő lett, Kálmánból pedig novella-, esszé- és hangjátékíró.
(A hétvégén Versecen a Herczeg Ferenc-emléknapokon Börcsök Erzsébetre, az első vajdasági magyar írónőre emlékeztek halálának negyvenedik évfordulóján. Jódal Rózsának, az írónő lányának emlékezése is ott hangzott el.)
