Amikor egyedül voltam, leginkább úgy estefelé, de nem túl sok idő jutott volna már igazi játékra, hát még annak megszervezésére, általában csak az udvaron tekeregtem a kutyával, tettem-vettem, vagy a kisbicskám állítgattam a földbe.
Egy ilyen alkalommal a padlás valamelyik zugában nem sokkal korábban megtalált bajonettet állítgattam éppen nagy titokban a hátsó udvar legeldugottabb részén a földbe, amikor is sikerült azt a dobással egyidejűleg előrelépő lábamba is belevágni. Nem is emlékszem, mennyire fájt, de arra igen, hogy nagyon megijedtem.
Jócskán estefele volt már, be is kellett hamarosan mennem, a szuronyt gyorsan visszamentettem a padlásra, majd besietve a konyhába, a konyhaasztalhoz ülve megpróbáltam úgy befészkelődni székemmel a szekrény és az asztal közé, hogy lábaimat minél jobban elrejthessem. De legjobb igyekezetemmel sem tudtam elpalástolni, hogy valami történt.
Anyám, aki az asztal másik végénél ült, csak oldalt nézett, aztán kicsit az asztal alá, és máris látta, hogy a kés ejtette sebből szivárgó vértől a jobb lábfejemen a világoskék tornacipő már egészen lilásbordóra színeződött.
Be is vallottam persze azonnal mindent, ami történt. Nem is tudom, miért próbáltam meg késleltetni az egészet, hisz abban egy pillanatra sem reménykedhettem, hogy megúszhatom észrevétlen, mert lefekvés előtt a lábmosást, különösképpen, hogy rendesen megszappanozom-e, s jól megdörgölöm-e sarkaimat, anyám rendszeresen ellenőrizte.
Először megrémült, de mikor kiderült, hogy bár a lábfejem szépen bedagadt, a sérült lábamra rá bírok állni, nem szidott meg túlságosan. Arra viszont megesketett, hogy apánknak, és ha kell, az orvosnak is csak kést mondok, s véletlenül sem ejtek szót a megtalált katonai szuronyról.
