Más-más hangsúlyokkal, de mára már egyértelműnek tűnik az a fordulat a magyar irodalomtudományban is, mely szerint a műalkotás elemzése, befogadása során az író személye mindinkább felszívódik, életrajzi vonatkozásai pedig a lexikonok szócikkeibe szorulnak vissza. A Személyes történelem című kötetről írt recenzió esetében azonban úgy érzem, lazítani kell a fenti tiltáson, erre engedélyt olvasatom szerint a címben szereplő személyes meghatározás ad.
L. Simon László avantgárd jegyében induló költő, a Magyar Műhely folyóirat szerkesztője, 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség titkára, 2010-től országgyűlési képviselő, jelenleg a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke, és mindezek mellett borász is. Így talán nem meglepő, hogy szövegeiben gyakran egyszerre szólal meg a lírikus, kultúrpolitikus, helytörténész és borász. Korábbi köteteiben mintha még kettéválasztotta volna ezeket a szerepeket, a Japán hajtásban egy nagyon lírai én szólal meg, az Édes szőlő, tüzes bor szerzője borász, míg a tavaly megjelent Római szekér beszélője már kultúrpolitikus. Jelen kötet elbeszélője már egy összetett én, akinek önvallomását olvashatjuk az Örökség című esszében: „Augusztus utolsó napjaiban megkezdtük a szőlőszedést. […] Passzírozom a vödörben a fürtöket, mintha tésztát gyúrnék. Bor és kenyér: együtt van minden, ami ebben a rövidke életben kell, amivel mégsem tudunk megelégedni, mert a szenvedély és becsvágy hajtja, űzi az embert. Most már én is népi író lettem, elvetélt avantgárd” (87. o.).
Érdemes röviden kitérni az esszékötet szerkezetére is. A mű hat fejezetre tagolódik, melyek terjedelme arányos, és a ciklusok általában egy adott téma köré csoportosított 4–6 szöveget fognak egységbe. Az első, Körbejárni a hazát című ciklusában a haza jelentése még lokalizált, és az íróhoz szorosan kötődő vidékre, Székesfehérvárra és környékére korlátozódik. Később a fogalom jelentése kiszélesedik egyrészt térben (a magyar kultúra jegyeit viselő valamennyi tájra), másrészt pedig megjelenik benne már az idő, a nemzeti történelem dimenziója is. L. Simon László esszéi visszafelé haladnak az időben, mintha egyszerre el akarnák taszítani maguktól az elmúlást, miközben mintha folyamatosan leellenőriznék, ugye, megvan még ez a keserű érzés. Mintha egyszerre emlékeztetnének egyrészt arra, ami kiváló volt, és eltűnt, másrészt pedig arra, aminek örülhetünk, hogy megszabadultunk tőle. Az utóbbi esetében a példák a közelmúlt történéseiről, a nemzeti múlthoz való érzéketlen viszonyulásáról szólnak. A szerző nyelvezete ilyenkor prózaivá válik, talán éppen a mondanivaló jellegénél fogva, a történelem számára ilyenkor valóban személyes.
A Személyes történelem fejezet a család emlékét igyekszik megragadni, kiváló fotográfiákkal illusztrálva az elmesélt történeteket. A képanyag válogatása értő szemre vall, ami nem meglepő, hiszen a szerző munkássága hosszú ideig szorosan összefonódott a vizuális kultúra alkotóterületével. A fejezet kiemelkedő alkotása, és véleményem szerint az egész kötet legjobb teljesítménye a Szivarok az égen című esszé. Ebben a szövegben sikerült a szerzőnek a szivar képében két szimbólum jelentését összesűrítenie, miközben a jelenben már csupán fragmentumaiban létező jelenségekről ír lírai hangnemben. Mindkét szimbólum státuszt, ha úgy tetszik, erőt hivatott megjeleníteni, testük pedig hasonló. A jelenség ahhoz az édes elmúláshoz kapcsolódik, melyről az előző bekezdésben már szó esett. Az első szimbólum teste maga a szivar, mely az elmúlt évszázad kultikus fényképkelléke volt, és nem hiányozhatott írók, politikusok, nagypolgárok vagy arisztokraták mellől a képekről. L. Simon visszalép az időben, amikor Mikszáthot idézi: „Legtöbben a szivarhoz vágynak, mert semmi sem vonzóbb férfiakra, mint a szivar. A férfiak a füstnél csak az asszonyok szerelmére adnak még többet. Két nagyon rokon fogalom” (64. o.), majd mesterien vezeti be a diskurzusba azt szivart, mely számunkra, vagy esetleg a technikailag determinált olvasó számára – mint amilyen a bíráló is – a fejlődés egy lehetséges, de mára már lezárult, sikerekkel és kudarcokkal terhelt korszakát jelenti: a Zeppelin tündöklését és bukását. Van ugyanis valami fenséges ebben a szerkezetben, melynek történetét oly sok tragédia kíséri. A szivar a türelmet is jelképezi, hiszen élvezetére komoly időt is kell szánni, és ez az idő alkalmas a higgadt vitákra. L. Simon szinte egy steampunk (egyfajta viktoriánus futurizmus, melyben többek között gőz hajtotta robotok jelentik a jövőt) jelenetet tár az olvasó elé: „A képviselők egykor hatalmas füstfelhőket eregetve politizáltak a folyosókon, s közben az eget kémlelték, hátha valami furcsa jelet kapnak a fentiektől. Bizony sokaknak elállhatott a lélegzete, amikor az első égi szivar méltóságteljesen elrepült a törvényhozók szentélyének díszes kőcsipkéi felett, hiszen a legtöbben nem hitték el, hogy egyszer kormányozhatóvá válnak ezek a megzabolázhatatlannak, irányíthatatlannak hitt légi járművek. Sőt a léghajó ez idő tájt éppen az utópikus, megvalósíthatatlan dolgok jelképévé kezdett válni” (65. o.). Az eltűnő-, vagy legalábbis átalakuló félben lévő technológia emlékeinkben való megőrzésének vágya jelenik meg Az űr hangjai című fejezetben is, melyben a rádió egy olyan eszköz szerepét tölti be, mely arra hívatott rámutatni, ma már rácsodálkozás deficitben szenvedünk.
A Haza és szabadság ciklusban a szerző úgy dönt, részt vesz a Wass Albertről szóló jelenleg igen felfűtött és az erdélyi származású szerző életútját is gyakran értékelési szempontként figyelembe vevő diskurzusban, és megvizsgálja a szerző műveinek merőben eltérő befogadási stratégiáit, felhívja a figyelmet az őt ért szerinte igaztalan negatív kritikákra és túlzó, elfogult magasztalásokra egyaránt. Saját Wass Albert- olvasata gyakran vitába száll ezekkel, célja azonban nem az egyértelműség látszatát keltő egyetlen értelmezési mód elfogadtatása az olvasóval, hanem egy párbeszéden alapuló, csupán a műveket figyelembe vevő vita indítása.
A Mire való a magyar kultúra? fejezet kultúrpolitikai írások gyűjteménye. A Téli disznóságok című esszé azonban mintha kilógna ebből a sorból. Talán ebben a ciklusban nyer igazán kiteljesedést a szerző önvallomása, hogy besorolták a népi írók közé, és az a tény, hogy a valamilyen irányzatba vagy ideológiába való besorolás reflexétől és az így konstruált szakadéktól a kritikus szakma mintha még ma is mintha képtelen lenne megszabadulni. A szerző, aki a környezetének történeti és nemzeti emlékeire reflektál, ezen értelmezés szerint mintha kivonulna az irodalomból, és a politika dimenziójába lépne át. Kiváló példát hoz egy innen szemlélve békésebb korból: „Magyarországon mindenki haragszik ideiglenesen a képviselőkre – írja Mikszáth –, így egy ciklus közben lévén az összes kabátos lakosság két válfajra osztható. Olyanok, akik bent vannak a parlamentben s olyanok, akik kiszorultak a parlamentből.” L. Simon némi iróniával hozzáteszi: most a ciklus elején vagyunk, még mindenki bent van a parlamentben, az is, aki el sem ment szavazni (143. o.).
A Stixen túlra címet viselő, zárófejezet számvetés, a szerző a ciklus címadó esszéjében veszi tudomásul, mintha túl sokan haltak volna meg az írótársak és irodalomtörténészek közül az elmúlt évben. Külön fejezetet kap Mátis Lívia, Sobor Antal és Deák László személyes hangvételű búcsúztatása. A felsorolásban sajnos szerepelnek tanáraink és barátaink is, többek között Bodnár György, Németh G. Béla és Vajda Gábor is. Veszteségként könyvelhetjük el őket.
A kötet esszéinek hátterében más-más hangsúlyokkal és elkötelezettségekkel, de jelen van a kiváló dolgok eltűnésének képe, melyet L. Simon László Petőfitől kölcsönöz, erre a kötet hátsó borítóján szereplő, Ambrus Lajos által írt méltatás is felhívja a figyelmet: „Ó lassan szállj és hosszasan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet”.
