Eddig el tudtam hessegetni.
Hatott rá vers és indulat.
Lenyűgözte a sóhaj, mint a pányva:
távol maradt, fényre, oldásra várva,
távol tőlem, és szabadon hagyott.
Most mindhiába írok, jajgatok,
keresem bűverejét és a kellő
szívdobogást. Csak árny születik, megnő,
magasodik, mint rémes bizonyosság.
Mire se jó az ige; gúzsba fonják,
kínpadra vonják...: szétszakad a szó
a hang, a vágyak hangtalan zöngéje,
sehol egy kút, lebukni gyökerére,
várni, de közel röghöz és imához
az azutánt. Mikor a hold leáldoz.
