Gere Vince plébános úr abban az időben nem misézett már. A nagy ünnepek előtti gyóntatások idején besegített még olykor, de jobbára inkább csak az irodában válaszolt meg egy-egy fontosabb személyiségtől érkezett levelet.
Az esketésünket azonban elvállalta. Igaz, úgy adtam neki elő, mintha csak abban az esetben terveznénk templomi esküvőt is, ha azt ő hajlandó levezetni.
Nem voltam akkoriban rendszeres templomba járó, sőt nagyon keveset is tartózkodtam otthon, időnként azért meglátogattam a parókián. Szerettem vele beszélgetni.
Nagy műveltségű pap volt, kedvelte a művészeteket, különösen a zenét és az irodalmat, s igen becsülte, nagyra tartotta az írókat. Maga is írt különböző alkalmi darabokat, és gyémántmiséje alkalmából megjelentetett egy dal-, melodráma-, szavalókórus- és versgyűjteményt, az Angyalmuzsikát.
Tetszett, ahogyan az újabb, a kortárs művészethez és az avantgárdhoz is viszonyult.
– Lám, azt is megéltem, hogy egy költő gyilkosoknak nevezze a csillagokat! Ámde akár igaza is lehet, mert a versben miattuk a Napnak kell lebuknia megölten, csak eddig ezt így nem is gondoltam át – mondta egyszer, amikor éppen az Új Symposion került szóba, s jellegzetes hümmögéseinek kíséretében fűzte hozzá:
– Még ilyen korban sem szabad csak arra gondolnunk, hogy minden nappal egyre jobban fogy már az életünk, mindig tudnunk kell újra is megvizsgálni a mindenség természetét, mert: lelkünk érzelmei kellemes sokféleségben vannak fölhangolva, ezeket a fölhangolt húrokat rezgésbe hozza mindaz a dallam, amely bizonyos rokonságban van velünk.
Az esküvőnket követően nem sokkal ágynak esett, s hamarosan meg is halt.
