A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház megnyerte az INFANT fődíját. A legsikeresebb kísérlet, illetve a teljességében legsikerültebb előadás díját érdemelte ki az Urbán András rendezésében színre vitt Turbo Paradiso című darab. A zsűri a darab kapcsán a korszerű és kísérleti formák használatát, valamint a játékosság és a fájdalmas emberi lét konkrét megnyilvánulásait emelte ki, értelmezésében ezután a kortárs és örök színházról festett nagy ívű freskóra, valamint egy remek csapat és rendező felforgató és felelősségteljes alkotására helyezte a főhangsúlyt.
Béres Márta, Erdély Andrea, Kokrehel Júlia, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád és Mészáros Gábor tehát Urbán András rendezésében megnyerte a fesztivál fődíját. Miért? Mert megérdemelte! Mert a fesztivál többi előadásához képest valóban koherens, alapelemeinek felhasználásában indokolt, problematikáját illetőleg jól körüljárt és a színészi teljesítőképesség tekintetében is kiemelkedő élményt nyújtott.
Az élet megannyi pórusából felöklendeztetett erőszaknak, rettegésnek, félelemnek a szavakba öntött, majd a nézők előtt szimulált orgazmus jelenti az ellensúlyát. A szexuális kielégülés katarzisa itt az élet másik oldalát képviseli, azt, amelyet az erőszak nem tud befolyásolni, és amelyet az erőszak csak megsemmisíteni tud, ha máshogy nem, akkor azáltal, hogy egyoldalúvá, monotonná teszi.
A darab alapvetően vezényszavakra épül, ha viszont a vezényszavak kimondhatatlanok, ha a tett nem kényszeríthető ki egyetlen jól irányzott paranccsal, akkor az érzéseket, az emlékeket, tettrekészséget ingerelni kell, még akkor is – és talán ez a legfontosabb –, ha ezek az ingerek a közönség reakcióját hivatottak előidézni. Az erőszak terepe a személytelen kartonfigurákká alakító katonai mazochizmustól a félelem magánszférában betöltött szerepétől az ex-jugoszláv mitológiáig terjed. A megrázó jelenetekből felépített előadás alapvetően a vallatás-vallomás módszerével közelíthető meg, ott valahol, ahol az emlék szellemét testileg vagy szóbelileg megidézzük, ahol újrajátsszuk vagy verbalizáljuk azt, amire eleddig csak emlékezni mertünk. A vallatás-vallomást viszont nem lehet egymás folyományaként kezelni, vagy az ok-okozat képletére leegyszerűsíteni, hanem inkább egy olyan ellentétpárként értelmezendő, amely a katonabakancs és a magas sarkú női cipők képében is megjelenik. A kettő lényegileg ugyanaz, és mellérendeléses alapon szinte meg is egyezik egymással, kinagyítva viszont akkora rés tátong a kettő között, hogy a különbség akár életekbe is kerülhet.
A felhangzó gúnydalok és a szláv epikából visszacsengő kántált strófák által a darab olyan feszültséget teremt, amely a közösségi emlékezetet új távlatokba helyezi. Erről a magaslatról egészen máshogyan fogalmazódik meg a történelmi tudat viszonylagos igazság(osság)a, az agresszivitás, továbbá az emberi gyarlóság, a belháború és a terror. Ugyanilyen dekonstruáláson esik át a katonabakancsban, illetve a magas sarkúban járt tánc is. Urbán András rendre az igazságok és axiomatikus féligazságok határmezsgyéjén húzódó, a kettőt alig látható hajszálerekkel összekötő térben mozog. Ebben az előadásban határozott lépést tesz abba az irányba, amelybe a „többségi nemzetnek” kellene lendülnie a többi délszláv, önmagát mindenkoron és mindenütt „többségi nemzetként” megnevező csoportjaival egyetemben. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház az ország eurokompetens arca, az, amelynek köszönhetően nálunk is Vergangenheitsbewältigungról beszélhetünk. Furcsamód a történelemmel való szembenézés arról az oldalról érkezik, amely a történelemmé válás folyamatán belül is már kritikával illette azt…
Urbán András próbára teszi a közönséget, de a társulatát is. Egy ilyen darabban nem könnyű játszani. A színésznek mélyre kell nyúlni, szinte benyúlni. A színésznek viszont egy kicsit félnie is kell, mert az, amitől a közönség megrendül, az, ami által a közönség valamire rájön, sokkal mélyebben van, sokkalta személyesebb és szociokulturális szempontból sokkalta ijesztőbb, mint ahogyan azt bármikor önmagának beismerni merte. Urbán András és a társulat minden egyes tagja valamit a „színpadra tett”, és aki ezt nem látta meg, az azok közé tartozik, akik tekintet nélkül a múltra, ugyanazokat a hibákat követik majd el.
