Így kezdődik. Azt látod, hogy az ég hatalmas, áttetsző fénnyel ragyogó kupolája sokkal nagyobb, mint máshol. Benne pedig állandóan sétálgatnak a felhők. Halványkéken, tejes-szürkén, habos-fehéren gomolyogva, játékos bohósággal bonyolódnak egymásba, s válnak egyöntetű, sötétszürke, komoly képű felhőóriásokká. És már zuhog is az eső. Naponta többször. Két zuhatag között azonban van időd rácsodálkozni a kupola jobb szélét kékesen szegélyező hegyvonulatokra – a hegyormok halványlila kontúrjai sejtelmesen derengenek föl a bodros felhőpamacsok mögül.
Itt nem hallgatnak az erdők. A Hargita fenyvesei tömött, sötétzöld, óriási lombkoronává tömörülnek messziről nézve. Ha azonban a mellettük vezető úton haladsz, egyszerre mintha egy picit feléd dőlne a fák rengetege, éppen úgy, ahogy az egyik ember hajol a másik felé, ha fontos mondanivalója van a számára. Rögtön ráérzel: ezek a fenyvesek valami sejtelmes, örök időktől fogva igaz, egyszerű tanulságot rejtő történeteket tudnak, azokat mesélnék el neked, ha rájuk figyelnél. A fák között kis szekér elé befogott lovacska álldogál, rád tekint kíváncsian. Azt hihetnéd, meseillusztráció az egész. A fenyők közé lépve viszont meglepődve látod, hogy kitárult ajtóként nyílik előtted az áttetsző fényfüggöny, mely a fák sűrűjébe hív. Ne utasítsd el. Könnyű lélekkel indulj el, de vesd le előbb a cipőd. Mohaszőnyegen mezítláb lépkedni üdítően bizsergető érzés. Egy idő után azért eszedbe jutnak majd a barnamedvék, s talán jó is, hogy eszedbe jutnak – lépj ki akkor újra az ösvényre, húzd fel a cipőd. Órákig meglepően frissek lesznek a lépteid, lábaidban nyoma sem marad a fáradtságnak.
És elindul benned egy furcsa folyamat: hinni kezdesz a meseerdő létezésében. A Mohos tőzegláp cölöpökre erősített, kijelölt deszkatábláin lépegetve a törpefenyők ritkás erdejében egyre jobban hiszel benne. Csak lépkedsz-lépkedsz, és már úgy tűnik, Wass Albert valamelyik életre kelt meséjében keltél életre – alattad vastag, szivacsszerű tőzegmohával benőtt láp, s csak arra tudsz gondolni, hogy a fák mögül aprócska tündérek és kalapos manók figyelik lépteidet, és tekintetük csupa jóindulat. Meg arra, hogy a felszínen, a zöld-barna-sárga-narancssárga szőnyegen imitt-amott pirosan virító foltocskák mindegyike a jégkorszakból visszamaradt húsevő növény, a kereklevelű harmatfű egy-egy kicsi példánya. Erről az esőköpenybe burkolózott székely fiú mesél, az idegenvezető, olyan ízes székely kiejtéssel, közvetlen hangon és érdekesen, hogy a környék mesefájának nézhetnéd.
Ha tapasztalt és megnyugtatóan magabiztos a társas busz vezetője, a keskeny utakon egyre feljebb és feljebb kanyarogva egyszer csak a Pongrácz-tetőn, a felhőkben találod magad. Nem hiszel a szemeidnek. A tejszerű, gomolygó ködszerűségben hatalmas fenyveserdők bóbiskolnak, lélegzésük maga a világot beborító nyugalom. A Gyilkos-tóhoz közeledve azon ámulhatsz, ahogy az óriási felhők gomolygó kezei lenyúlnak a katlanba, és már a lenti fenyőerdőket veszik birtokukba. Csak nézel, és már azt is elhiszed, hogy a mesének valóban több dimenziója van.
A Békás-szoros szerpentinjein azért, egészen a kiszállásig, valamivel könnyebben esik a szörnyülködés, ha visszafojtod a lélegzeted. Ahogy a buszból kilépsz, a Békás-patak kedvesen hangos csörgedezése fogad. Ne indulj el egyedül ezen az úton. A kétoldalt meredező, óriási sziklafalakra feltekintve biztosan elfog a szédülés. Gyér növényzet borítja a barnássárga, félelmetesen meredek sziklafalakat, gyökerecskéik a szikla repedéseiben leltek kapaszkodót. Kismadár röppen fel a patakparti kavicsokról – egy verébnél nem nagyobb. Otthonosan röpdös a sziklafalon az egyik növénykéről a másikra: hihető-e, hogy ezt a tájékot választotta életteréül? Az egyik sziklacsúcson hatalmas kereszt mered az ég felé, az útvezető elbeszélése szerint székely hegymászók vitték fel oda, majd utána – kosárba ültetve – egy papot is, aki megszentelte. Oltalom alatt áll tehát a Békás-szoros, s benne a kismadár is, valószínűleg.
Az óriási égbolt kupolája védőszárnyként borul a vidék csodái fölé.
Felhőszemeivel derűsen tekint alá Agyagfalvára, Székelykeresztúrra, Farkaslakára, Korondra, Parajdra, Máréfalvára, Gyergyóhollóra, Zetelakára… Aprócska házikók sorakoznak e kis székely falvak enyhén kanyargó, lejtős utcáin. Minden harmadik–negyedik villanyoszlopon szépen formázott gólyafészek, mégpedig a fészekrakást segítendő, vasból készült kerek talapzattal az oszlop tetején – így várják haza tavasszal a helybeliek a „legmagyarabb” madarakat, a gólyákat. A falu házacskáiban két–három helyiségnél több biztosan nincs, s vajon mennyi bútorzat férhet el azokban? A házikók legtöbbje szép színesre kimeszelve, ásott kutak az udvarokban. És sár. Zuhog az eső, amikor végre alkalom adódik, hogy végigsétáljak Máréfalva kilencven-egynéhány székelykapus főutcáján. Összesen egy emberrel találkozom: esőköpenyes, bajuszos székely fiatalember jön velem szemben, a keskeny, sáros-füves járdán egyensúlyozva lépteivel, akárcsak én. Két lépés közt azért elmosolyodik, rám köszön. Beszélgetni lenne jó, de már utolért a busz, beszállás… Még egy pillantást vetek a következő, tulipánokkal, levélfüzérekkel, zöld rozmaringgal díszített székelykapu feliratára: BÉKE A BE MENŐKNEK, ÜDV A KI JÖVŐKNEK! – és ahogy átvágok az úton, a szemben levő gyönyörű faragott kaputól megkapom az úti áldást is, hisz a kontyfáján ez olvasható: ISTEN HOZOTT. HA MÉSZ, ISTEN LEGYEN VELED.
Hazafelé még vigasztaló a Fogarasi havasok közti keskeny utakon kanyarogni, követnek a fenyvesek, távolból a Déli-Kárpátok havas csúcsai… július elején. Lassan kifelé haladunk Székelyföldről… Az egyre inkább fogyatkozó órák hangulatát belengi a csíksomlyói Kegytemplomban hangosan imádkozó zarándokok emléke, a Napba öltözött, feje fölött tizenkét csillagból készült glóriát viselő Mária-szobor arcának életszerűsége, az ezer székely leány napján fellépő erdélyi táncosok színes forgatagának szemet gyönyörködtető látványa, s a lenyugvó nap melegsárga sugarai, ahogyan a Nyereg legfelső dombjáról balra pillantva, foltokként tükröződtek vissza a távolban húzódó Hargita oldalán, majd ugyanebből a melegsárgából még sokáig maradt a felhők bodraiban… Az organikus építészet egyik csodája, a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai Örömkönnycsepp-templom szépségének különleges tisztasága, Vajdahunyad várának eredetisége villan fel bennem, majd ismét a fenyvesek, egyre távolabbról…
Még nem értem, hogyan is kell majd visszakattanni abba a világba, ahonnan jöttünk, amikor útba ejtünk egy nagyáruházat: nyüzsgés-nyüzsgés, bevásárlókocsik csikorgása, olcsó áru, olcsóbb áruk…, mit érdemes még venni? Áfonyalekvárt keresünk a polcokon, mert úgy tűnt, az előbb elhaladtunk mellette… Vagy háromszor eltévedünk, mire végre, megvan! Már vagy öten nézegetik, kalkulálnak, mennyibe kerül a kisebb, a nagyobb üvegben. Hirtelen egy bőrdzsekis leányzó vágódik közénk, egy szempillantás alatt lekapja mind a hét nagyobb üveget, áfonyalekvárostul, dobozostul, s már el is tűnt. Azt se mondta, befellegzett, vagy hogy állj arrébb.
Hát igen, az áfonya itt, az erdélyi erdőkben vadon terem, az érintetlen természetben nő, s az íze, a színe…
Ráadásnak, esetleg.
