Arra gondolt Abdullah, ahogy gyerekkorában a baobabfa alól nézte az impalákat Zimbabwéban. De szép is volt. Akkor még Gambának hívták, a nagyszülei azt akarták, hogy olyan legyen, mint az angolok, hogy vigye valamire, a szülei meg utálták a fehéreket, azután pedig Mugabét… Abdullah viszont a legszebb név, amit akkor kapott, amikor igazhitű lett, mert az Abdullah jelenti, ami a lényeg, Allah szolgája, és a világon nincs ennél fontosabb. Amikor ezt a nevet megkapta, tudta, hogy minden és örökre meg fog változni.
Ibrahim volt a környék első igazhitűje, Bulawayóból jött. Megjárta Líbiát és Szaúd-Arábiát. Lángoló szívvel, arccal és szemmel mesélt az igaz hitről. Azt mondta, hogy Líbiában érezte először meg a hatalmat, azt, amikor mindenki egyszerre borul le, és mondja ki, hogy Allah hatalmas. Akkor érezte először, hogy mindenki testvér. Elhagyta tehát a tudatlanságot, és elítélte azt a széthúzást, amit a testvérei vittek véghez, visszatért tehát, hogy rendet, tisztességet és alázatot hozzon.
Abdullah már akkor született, amikor az őrült Mugabe meghalt, és amikor megjöttek ismét az európaiak meg az amerikaiak a Sátán igéivel a szívükben. Villogó óráik, szemüvegeik és autóik voltak, és azt mondták, hogy olajpálmát kell ültetni, és ki kell vágni a baobabfákat, ki kell irtani az impalákat. Olyan arccal mondták ezt, mintha istenek lettek volna. Komoly arcuk volt, és apró szemük, se nem voltak barátságosak, se ellenségesek, semmilyenek voltak. Aztán valami papírokat vettek elő, amit alá kellett írni. Csak azt nem mondták, hogy öntözni kell azokat az átkozott fákat. Az emberek minden pénzüket odaadták a facsemetékért, majd kölcsönöket vettek fel, de a pálmák bizony nem nőttek, olajat pedig senki sem látott belőlük. Aztán megint jöttek, és megvették a földeket, körbekerítették őket, és elkezdtek baobabfákat ültetni, és impalákat telepíteni, miközben azt mondták, hogy ezek a primitív zimbabweiek tönkretették a természetet, és azt meg kell óvni tőlük. Aztán azoknak, akik még nem mentek teljesen tönkre, azt mondták, hogy kakaóbabot ültessenek, de az is tönkrement. Valami betegség támadta meg őket. Aztán az ő földjeiket is bekerítették, és sehol sem lehetett többé elejteni egy kudut vagy impalát, pedig mindenki csak egy falás húsra vágyott, mint régen. Volt úgy, hogy három napig nem ettek semmit. És kukoricát sem lehetett ültetni, mert megrontották a magokat, és azok nem keltek ki.
Ibrahim ekkor jött. Elmondta, hogy a hitetlenek a világ legrosszabb népsége, hazudnak, rabolnak, a szegények halálát akarják. Először elvesznek mindent tőlük, utána hagyják őket megrohadni. Angliában, ahol tanult, csak elvették a pénzét tandíjra, utána meg kiutálták, azt mondták neki, hogy menjen vissza, ahonnan jött. És Ibrahim visszament. Elmondta, hogy Nyugaton olyan régen élnek bűnben és hazugságban, hogy már szinte elkorcsosultak, és menthetetlenek. „Szinte már nem is emberek, mert nem tudják, mi a jó meg mi a rossz, és hazugságban élnek. És az asszonyaik is romlottak, csak mutogatják magukat.” (Ibrahim egyszer ismert egy fehér nőt, másnap az úgy tett, mintha nem is történt volna semmi. Senkinek nem beszélt erről, de amikor erre gondolt, még inkább felizzott benne a gyűlölet.) „Romlottságukat nem tanítják, se az angliai agronómián, sem a németországi szociológián, sem máshol. Az igazságról nem írnak le semmit a hitetlenek a hazug könyveikben, de ez az igazság”… és amit Ibrahim mondott, arra mérget lehetett venni. Ibrahim mesélt arról is, hogy az élet több, mint valakinek lenni, az élet forrása Allahnál van, a közösség Allahtól van, a törvény, a Korán pedig öröktől fogva van, hiába vannak ellenségei, a sátánfajzatok, a törvény megmarad, mert az igazak engedelmeskednek a törvénynek. Allah pedig igazságos, meg fogja büntetni az engedetleneket, a gonoszokat, a Sátán fajzatait. Azt mondta, hogy vannak többre hivatott emberek – ekkor csillant meg először Abdullah szeme –, akik a törvényért feláldozzák magukat, és ez a legtöbb, amit ember megtehet.
Ibrahim elmondta, hogy a fehérek erőszakot tettek az örök törvényen, amikor kiforgatták őket, és Bibliának nevezték el. „A Biblia a leggonoszabb könyv, azt érinteni sem szabad, kiforgatják benne a Korán öröktől való igazságait. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy nincs is istenük, és csak a pénzt imádják, ezért dolgoztatják a zimbabweieket a nikkelbányákban. A legnagyobb baj, hogy hazugok: mindig azt hazudják, hogy segítenek, de igazából mindig elvesznek. Jogtalanul és igazságtalanul rabolnak el mindent a szegényektől, és a jogtalanságot jognak nevezik. Tőletek is elvették a hazátokat. Hazudnak egymásnak is, és szolgává teszik egymást is. Nincs nekik sem testvérük, sem Allahjuk. Jogos tehát a Dzsihád, amit ellenük viselünk, hiszen bálványimádók, hitetlenek.”
Abdullah után az egész család igaz hitű lett. Bátyjai Szaúd-Arábiában dolgoztak az építkezéseken, nővéreinek a fiait már körülmetélték, közülük az egyik valamilyen betegségben halt meg, olyanban, „amit a hitetlenek hoztak”. Abdullah boldog volt, hogy kijutottak a tudatlanságból és reménytelenségből. Szilárd volt a hite, tudta, hogy Allah jóságos, és végül győzni fog, és azt is tudta, hogy ő, Abdullah Allah eszköze lesz ebben a fenséges győzelemben. Nincs ennél nagyobb dolog. Saját élete, saját húsz esztendeje az a hatalom, amit Allah szolgálatába állít. Ebben a hitben ment Líbiába, de már az előtt tudta, testvérei sokan vannak, mint égen a csillag. Azt is tudta, hogy az ő útja nem az, hogy építkezéseken dolgozzon, hogy megházasodjon, és gyermekeket neveljen, hanem az, hogy feláldozza magát az igaz hitért és a testvérekért. A nővérei gyermekeire úgy tekintett, mint a sajátjaira, egy jobb világot akart nekik, mint az, amit a hitetlenek kínálnak. Testvéri szeretetben gazdag világot akart, ahol mindenkit egybeforraszt az Allah iránti alázat, a tisztesség, a becsület. Olyan világot akart, ahol rend van, és nem háború, ahol az adott szó nem hazugság, ahol nincs az, hogy egyik nap az egyiket mondják, másnap a másikat, és ahol főleg az nincs, hogy olyan papírokat íratnak alá velük, amiből a végén mindig baj van, és ahol nem vetnek senkit szolgasorba. Úgy tudta és úgy hitte, hogy mindaddig van remény, amíg Allahnak vannak önfeláldozó harcosai, mint amilyen ő is.
Tanzániában nem tanult meg arabul, de a Koránt kívülről megtanulta, elmagyarázták neki, mi mit jelent, és azt, is, hogy mikor mit kell mondani, és a végén kapott egy aranybetűs Koránt, amit mindig magánál hordott. Tudta, hogy családjával soha többé nem fog találkozni, hiszen a saját mártírságának útját akarta járni, és ennek ára van, nem biztos, hogy ezt megértették volna a szerettei. Nem írt nekik, és nem is mondta meg, merre van, a feladatra koncentrált. A feladat elvégzése után pedig gyönyörű szép új világ terem majd. A szíve Allahért dobbant, az imája Allahhoz szállt, teljes egészében Allahé volt, körülötte mindannyian testvérek voltak, akik szintén a legnemesebb tettre készültek. Elmondták neki, hogy az igaz hitért meghalók jutalma óriási, a mennyekben dús keblű szüzek fogják lesni minden szavát, és nem lesz ott ínség és szegénység. Ezt hitte, mert hinni akarta. Amikor véget ért a kiképzés, megölelték és megcsókolták.
Amikor eljött az idő, hogy beteljesedjen a sorsa, ismét megölelték és megcsókolták. Utálta azt az országot ahol élt, utálta, ahogy végignéztek rajta, utálta a reklámjait, a hazugságát, látszatboldogságot, és a hitetlenek tömegét, akik fennhangon hirdetik hitetlenségüket, és leplezetlenül tárják fel ocsmányságaikat. Aztán ráerősítették a bombákat, és elmagyarázták neki, hol kell megnyomnia. Elmondták neki, hogy ha az útján, a cél előtt a „sátán fiai”, a rendőrök megállítják, akkor is nyomja meg, mert az is magasztos tett, ha őket küldi a pokolra.
Abdullah pedig ugyan olyan tiszta szívvel indult útjára, mint amikor az impalákat nézte a baobabfák alól.
