(Itt meg is állhatnék, tekintettel arra, hogy tudom, a szavak jelentése/jelentősége ettől kezdve egyre homályosabb lesz, hogy végül belevesszen egy végtelen dallamba, de mégis megpróbálom elmondani, amit számos közös utazásunk egyikén – hisz két iskolaéven át, hetente egyszer, autóval vittelek Szabadkára tanítani – egyszer elmondtál nekem).
S most, ha megengeded, kitalálom a címet is mindehhez, kezdődjék ezzel e rövid passzus.
Léleksorok
Úgy indulnak, hogy egy dallam párjául választ egy szöveget, vagy éppen fordítva, aztán gyermekük a dal lesz, nevelőjük meg az a sok ember, akik szájukra veszik, éneklik őket. Ki így, ki úgy, valahogy. Népdalok. Nem dallamok, nem is szavak már, hanem egyszeri létezésünk letéteményesei, belső törvények, elviselhetőségek és elviselhetetlen boldogságok közötti limesek végtelen hintajátékai. Ilyen szempontból csak a népzene mutat túl önmagán, a műzenei kategóriák mind az „értelmi esztétikum” világába tartoznak. Csak a népzene bizonyítja azt, hogy a dal a szívünk közvetlen lakója, vagyis olyasmiben rejtezik, ami önmagában nem szép, de amiben olyanná, sőt azzá válik minden, ami. S mindezt eredendően, nem tanulva, de megtanulva, megélve a mindenséget.
…folytatnom nem kell, most is ezt hallgatom. Erről beszéltél egyszer, utazás közben. De az is lehet, hogy csak én szűrtem le mindabból, amiről egész idő alatt beszélgettünk. A Durindóról és a Gyöngyösbokrétáról, a Szélrózsáról, a zeneiskoláról, a rögtönzésről vagy a kortárs zenei rendszerekről.
Mindegy, miről. Beszélgettünk, beszélgetünk. Köszönet az idődért.
(Bodor Anikóról (1941. VI. 15. – 2010. VII. 9.) Verebes Ernő Hozzá írt üzenetével emlékezünk meg halálának első évfordulóján.)
