Egy hét leforgása alatt két díjat is kapni, ez aztán nem semmi, mondanák Pesten, és máshol is. Pestet említem, mert a rövid hír május 28-án, a Népszabadság kishírei között szerepelt, szó szerint így és ennyi: „A Sziveri János Társaság a fiatalon elhunyt vajdasági költő, szerkesztő emlékére alapított művészeti díjat idén Danyi Zoltán költőnek adományozta sokoldalú irodalmi munkásságáért. A díjat ma az Irodalomtudományi Intézetben Szörényi László laudációjával adják át.” Danyi Zoltán pontosan egy héttel előbb, május 21-én Szombathelyen Hamvas-plakettet is kapott Hamvas Béla még kiadatlan kéziratainak gondozásáért, digitalizálásáért. Itthon költőként, íróként tartjuk számon, négy önálló kötettel a háta mögött, de kritikákat is ír, fordít. És újabban Hamvas Béla említése egyre gyakrabban Danyi Zoltán nevével együtt fordul elő.
Chopin szól, és Rilkét olvasok, pihenésképp. Danyi Zoltán műveit kellene inkább, ha már vele folytatjuk az ügyetlen gépi beszélgetést, de éppen előle menekülök. Nincs ember, akit nehezebb szóra bírni, mint őt! Néhány éve egy nyár ment rá az „Aki a szelídgesztenyéről írt éneket” című szövegelésünkre, és soha többet, mondtam akkor. Aztán itt van megint, nem hogy röpke hét alatt két díjat kapott, nem azért faggatnám, különben is, írásai, versei által mindig megközelíthető a szerző. Ugyanakkor a művek álarcok is, tudom. És nem is az írásairól akarnék válaszokat: másról, hogy mit gondol erről-arról, a homályos tükrön egy tenyérnyi rést fényesíteni bár, ahol magunkra is láthatunk mi, akik olvassuk, és akár ő is. Mersz kérdése. Mivel nincs mód személyes találkozóra, gépen át levelezve öljük egymást, oda és vissza. Ez már önkínzás, a másik gyötrése, írom neki. Zoltánon nincs fogás, kisiklik, sehogy sem akar azzá alakulni az e-mailes beszélgetés, amivé terveztem.
Haragszom és haragszik.
Aztán váratlanul valami koppanás hallik, és barackillat terjed a szobámban, időbe telik, mire okát találom: egy könyv váratlanul kidőlt a sorból és földöntötte a vendégnek készített barackpálinkát! Gyümölcsészet a bűnös könyv címe. Micsoda véletlen, és jut eszembe Danyi Zoltán egyik, Gyümölcsversek című könyve. Átható barackillatú szobában már nem lehet haragudni. „Hogy ne zárjalak le majd,/ önmagadnak adva téged,/ mint egy kertet, ahol temérdek/ csillag-ánizs, mézfű hajt.”, olvasom a Rilke-sorokat, és gyorsan el is küldöm neki az utált e-mailben. Ne aggódj már, teszem hozzá, legyen béke. Azért még voltak viták, de már nem az, csak a végeredmény a fontos.
A válaszok.
Mikortól költő egy költő, esetedben hogy van ez?
– Nem számítom magam költőnek. De lehet, hogy ez nem választás kérdése, és nem lehet ilyen könnyedén megúszni. Az ember próbál menekülni a vers elől, sajnos nem mindig sikerül.
Bátorság kell-e a költőséghez?
– Nem hiszem. Bátorság ahhoz kell, hogy ne legyél költő.
Komolyan veszi-e ez a kor a költőt?
– Komolyan veszi, de ha mégse, akkor a költő a hibás. A korral nem lehet baj, a kor egy nagyon összetett dolog, nehéz róla bármit is mondani. Baj azokkal lehet, akik költőnek képzelik magukat, és ennek címén mindenféle előnyökre, díjakra, ösztöndíjakra pályáznak. Krasznahorkai László mondja, hogy jó lenne, ha végre írók és költők foglalkoznának az irodalommal. Igen. Komolytalan embereket felesleges komolyan venni.
Mi fontosabb, a Hamvas-munka vagy például a verseid?
– Nem én választottam ezt a munkát, Dúl Antal bízta rám Hamvas Béla hátrahagyott kéziratainak a gondozását. De attól kezdve, hogy hosszabb gondolkozás után elfogadtam, fontossá vált számomra, legalább olyan fontossá, mint a saját szövegeim. Közben tudom, ha mástól nem, Hamvastól, hogy az embernek az „üdve” lehet az egyedüli fontos dolog, az a valami, ami nélkül hiábavalónak, értelmetlennek, semmibe szórtnak érzi az életét. Hogy ez kinek mit jelent, nagyon különböző lehet. Amikor viszont valaki nem látja át, hogy milyen „üdvterv” alapján kellene vezetnie az életét, vagy esetleg nem is tud egy ilyen terv létezéséről, akkor komoly gondok jelentkezhetnek. Nekem valószínűleg az írás jelenti azt, ami nélkül nehezen boldogulnék. Ha valamiért hosszabb időn át nélkülöznöm kell, sajátos félelmet kezdek érezni. Ezért gondolom, hogy bátorság inkább ahhoz kell, hogy valaki ne legyen költő.
Kérded-e még magadtól, vagy már pontosan tudod, hogy mi a dolgod az elkövetkező, rád szabott időben?
– Elképzeléseim vannak, de nem sokra megyek velük. Úgy veszem észre, mindig újabb és újabb csomópontok elé kerülök, mindig új bonyodalmak, új feladatok merülnek fel, és már az is nagy eredmény, ha felismerem, mi az, amit meg kellene oldanom egy adódó helyzetben. A pillanat feladataira koncentrálni nehezebb, mint elsőre gondolnánk.
Miben hiszel?
– Több dolog van égen és földön, Horatio.
Kinek hiszel?
– Aki őszinte, annak.
Mit jelent számodra a díj, úgy általánosságban kérdem?
– Ha olyan emberektől kapja, akikre felnéz, akkor legyezgeti az ember hiúságát. Ami azt is jelzi, hogy van még mit lefaragni a hiúságból. Emellett gyakorlati haszna is van: egy filmes ismerősöm mesélte, hogy amióta jeles díjat kapott, és ezt bemondták a rádióban, azóta a szomszédja is kedvesebb.
És most hozzád kedvesebbek-e a szomszédaid?
– Nem, errefelé nem sok a kedves ember, eldurvultunk. Én is.
A mellőzöttség érzése mitől fog el?
– Ha elfog, akkor a gyengeségem miatt lehet. Külső vetülete is van, tudjuk, hogy nálunk szeretik mellőzni egymást az emberek, ha másként nem, regionális alapokon. Nem egészen értem ezt az egészet, vagyis nem akarom érteni, próbálok ellenállni neki, próbálom keresztülhúzni a frontvonalakat. Nem sok sikerrel. Viszont akik mellőznek valakit, egész biztosan gyengeségből teszik, valószínűleg ez a nagyobb gyengeség. Korlátokat jelent, korlátoltságot.
Mi az, ami nélkül számodra nem élet az élet?
– A csillagjegyem alapján a kényelem, a rend és a szépség áll nálam az első helyen, amiben van igazság. A kényelmet hajlandó vagyok feladni, ha ennek értelmét látom, de a rendről már nehezebben mondok le. A szépből pedig képtelen vagyok engedni, a szép hiányába nem tudok beletörődni. Nemcsak az elvonatkoztatott, nem is az esztétikai vagy a művészi szépre gondolok itt, sőt elsősorban nem arra. Hanem például arra, hogy ha nincs módja valakinek a házát befesteni vagy a járdát megjavítani, azt megértem, de hogyha a két négyzetméteres kertrészt a háza előtt nem tudja rendben tartani, az már kifejezetten bosszant, mert ez nem pénzkérdés. Az ilyen és hasonló jelenségek lelki hiányosságról, csiszolatlanságról, befejezetlenségről árulkodnak, és olyan igénytelenségre, a szép iránti érzéketlenség olyan fokára utalnak, amivel nem tudok mit kezdeni. Nézz meg egy százéves vasútállomást, van belőle néhány errefelé. Kivétel nélkül mindegyiket telefirkálták politikai és obszcén ostobaságokkal. Megjegyzem, a politika és az obszcenitás errefelé nem is áll olyan távol egymástól. Nem értem, honnan jönnek, honnan szivárognak elő ezek a különös lények, akiknek ilyen ellenállhatatlan ösztönzésük van ezeknek az egykor szép állomásoknak az elpusztítására? És még jobban nem értem, hogy a többiek (ha ugyan léteznek még ezek a „többiek”) miért nem képesek megvédeni ezeket az épületeket – és ezzel együtt önmagukat – a rombolóktól? Nagy talány.
Hol szereted a csöndet? Mennyi az, ami a csöndből mindenképpen kell, és a magány mikortól fog el benne? Van-e félelem a csöndben?
– Az „ijesztő némaság”, erről Pascal jut eszembe, sokak szerint ez a legszebb mondat, amit francia nyelven valaha is leírtak: „Le silence éternel de ces espaces infinis m'effraie.” De Pascal nem a csendről, hanem a némaságról, a hallgatásról beszél, ami egészen más. A csendben szerintem nincs semmi félelmetes, a csend inspiráló, tápláló, simogató valami, hagyja kibontakozni a dolgokat. Csak az fél a csendtől, akinek valami takargatnivalója van, és ezt a takargatnivalót szeretné zajba burkolni. Engem inkább a mindent eluraló hangzavar tölt el rémülettel, a gépek, de még inkább a rádiók. Kevesen tartják tiszteletben a másik ember csend iránti igényét, el is felejtettük, hogy létezik ilyen igény. Pedig ezt is meg kell tanulni, ez kultúra kérdése, éppen úgy, mint hogy a mellettem ülő arcába fújom-e a dohányom füstjét.
Az igazi-e, amiben jelenleg vagy, vagy pedig még mindig várakozás csak?
– Igazi, nem is lehet más. Aki várakozik, áltatja magát.
A gyerekkorod mit számít a mostban?
– A mértéket, amelyhez jó lenne visszatalálni, de úgy, hogy az ember már birtokában van mindannak, ami az eltelt idő alatt összegyűlt.
Mi az, amire nincsen szavad?
– Egy júniusi napfelkeltén ahogy megcsillan a harmatcsepp egy ezüstszálon.
Miből merítesz erőt az íráshoz, a magányból, vagy mások műveit olvasva, esetleg eljövendő dicsőségre gondolva, réztáblára, koszorúval?
– Példát mondok. Néhány éve volt egy nem mindennapi élményem (nevezzük így), amelynek következtében rövid időre más szemmel láttam a világot, magamat is, mindent. Megrázó pillanat volt, mert azt láttam, hogy ez az egész, velem együtt, dermesztő. És valami olyasféle elemi rémületet láttam minden létező magjában, mint amilyen feltehetően a mélytengeri állatok halálos rettegése lehet a fénytől. Alig tudtam elviselni ezt az élményt, főként mivel tisztában voltam vele, hogy most látok tisztán. Kezdett lassan magába húzni egy örvény. És akkor, egyszer csak, egy kegyes pillanatban megláttam egy tűszúrásnyi szépet, ahogy a távolban egy harmatcsepp megcsillan egy ezüstös pókfonálon. Ettől a harmatcsepptől vált elviselhetővé az egész, ebbe a harmatcseppbe kapaszkodtam, mintha tőle függne az életem. Ezt az egészet csak azért mesélem, mert azután ebből az élményből táplálkozva két évig dolgoztam, szinte végkimerülésig, egy prózaköteten. Abból a harmatcseppből merítettem hozzá erőt.
Mit jelent számodra a hűség fogalma? Mihez vagy hű?
– Erről egy vers jut eszembe, egy német költő enigmatikus verse.
Ki hű, az visszatér időközökből
az ismert sorshoz, mely egyenletes.
Nem ér hozzá többé a hiú gőg föl,
s nem veszthet semmit, mert mit sem keres.
Ki hű, az megleli, mit hinni sem mert –
az örök világban a tiszta embert.
A költő Walter Hasenclever, a fordító Márai Sándor. A verset Szelevényi Ákos jazz zenész választotta egyik lemezéhez mottóként, korábban nem ismertem, ezen a CD-borítón olvastam először.
Mi a mércéd az írásban?
– Ha már a hűségnél tartunk, hűnek lenni a hanghoz, amely a szöveget diktálja.
Íróként, költőként mi a véleményed az interjúkról? Fontos, hogy így is megnyilatkozzon az, aki alkotásaiban különben is azt teszi?
– Nem fontos. Van, aminek örökre homályban kell maradnia, és ez így a jó. Talán a legfontosabb dolgok maradnak homályban. Hiába készítettek volna egy kötetnyi interjút aznap Hölderlinnel, akkor sem tudnánk pontosabban, hogy vajon mire gondolt 1843 júniusának egyik szeles reggelén, amikor – feltehetően a kávéját iszogatva – toronyszobájának ablakából utoljára fürkészte a Neckar hullámait. Van, amit nem lehet elmondani versben sem, nemhogy interjúban.
