A Prágai Tavasz legismertebb sajtófotója
A legjelentősebb események, a vasfüggöny túloldalán, Csehszlovákiában zajlottak le. Eme szocialista országot ez idő tájt társadalmi és politikai konfliktusok sora rázkódtatta meg. Ott ugyanis az a nem mindennapi helyzet állt elő, hogy az alulról jövő, a társadalom demokratizálását, humanizálását, valamint az állampolgári és politikai jogokat követelő egyre erősödő hangok, szerencsés módon egybecsengtek a Csehszlovák Szocialista Párton belüli reformfolyamatokat elindító, a hatalmat bitorló diktatórikusan gondolkodó pártvezetéssel már jó ideje ádáz küzdelmet vívó, úgynevezett reformkommunisták törekvéseivel, s a lázongó nép fiai – akik egy percig sem követelték a kapitalista viszonyok visszaállítását –, mindvégig hittek abban, hogy célkitűzéseiket e reformkommunisták fogják valóra váltani. A demokratikus változásokat egyre inkább sürgető néptömegek nyomására végül sor került a hatalmi struktúrán belüli személycserékre is. Novotnýt, az addigi parancsuralmi rendszer eltökélt hívét lemondatták, és helyette március 30-án, a reformfolyamat elkötelezettjét, Ludvík Svoboda tábornokot választották meg köztársasági elnökké, ezt követően már áprilisban Alexander Dubček reformpárti vezetése vette át a hatalmat. Ettől kezdve nem akadályozták meg az ellenzéki gyűléseket, tüntetéseket, sőt a sajtóban és az állami televízióban is szavatolták a szólásszabadságot. Az ország népe, megszabadulván a diktatúra bilincsének szorításától, végre fellélegezhetett. A sokéves fásultságnak, rettegésnek, a megváltoztathatatlanba való beletörődésnek egyszerre vége szakadt. Ezt a nagyjából 1968 márciusától júniusig tartó, a csehszlovákok számára feltétlenül reményteljes időszakot, Prágai Tavasz néven jegyzi a történelem.
Úgy tűnik azonban, hogy a prágai csúcsvezetés tagjai – habár Kádár, akinek e téren már volt némi tapasztalata, burkoltan figyelmeztette őket erre –, nem voltak tudatában annak, kinek a haragját váltották ki, kivel álltak szemben!
Végül aztán a Kremlben is betelt a pohár. Augusztus 20-án a szovjet haderő, a Varsói Szerződés négy további tagállamának hadseregével együtt átlépte Csehszlovákia határait. Augusztus 21-én Dubčeket és társait letartóztatták...
Úgy emlékszem, csak évekkel később láttam azokat a képsorokat, amelyeken prágai fiatalok láthatók, amint a tömegtől körülzárt harckocsikra másznak, megmagyarázni a teljes bizonytalanságban lévő szovjet kiskatonáknak, hogy tulajdonképpen hol is vannak – hiszen, ha jól tudom, ezen közkatonák abban a hiszemben hajtották végre a parancsokat, miszerint az NSZK-t támadták meg –, és voltaképpen mit akarnak ők, a békés, fegyvertelen tüntetők.
Azokban az években a világ minden kincséért sem szalasztottam volna el, hogy hétfő esténként feszült figyelemmel végig ne hallgassam a Belgrádi Rádió, Nikola Karakljajić vezette, és a legfrissebb popzenei sikereket felvonultató, Veče uz radio című adását. Még most is, csaknem negyven év távlatából visszatekintve, nyugtázható: a maga műfajában kitűnő műsor volt. Olyannyira jó, hogy amikor '69 tájékán úgymond néhány hanglemezgyűjtő baráti kör egyesülésével, valamint D-nek, a Népi Technika ötletünk iránt fogékony, elképzelésünk megvalósításával megszületendő létesítménynek az ifjabb korosztály időtöltésében űrbetöltő szerepét helyesen felmérő, ám már a kezdetekkor – mivel az üzleti érzéket génjeiben hordozta – a számára bőségesen profitáló jövőbeli szórakozóhely vízióját gondolataiban rejtegető titkárának hathatós támogatásával, az ezen szervezet székházának pincéjében kialakítottuk városunk – és talán a környék – első diszkóklubját, a táncestjeinkre szánt zeneanyag magnószalagra rögzítésekor a Veče uz radio egyenrangú forrásnak bizonyult a Luxemburgi Rádió műsorával.
Az érthetőség kedvéért: tömörülésünk megalakulásakor – a később közismertté vált diszkó fogalmától eltérően – valóban klubként működött, alapszabályzattal, tagsági könyvecskével stb. Minden nélkülözhető időnket ott töltöttük. Falat bontottunk, betonoztunk, villanyt szereltünk... Jómagam az akkor divatos pop-art irányzat stílusjegyeit tükröző élénk, meleg színösszetételű freskókkal festettem ki a pince falfelületét. Az anyagi kiadásokat természetesen D állta; emlékezetem szerint a Népi Technika költségvetésére szánt keretből. Teljes szabadságban, a felnőttek világától függetlenül éltük örömteli mindennapjainkat. Igazi tinédzser-köztársaság volt a miénk, ahol a döntéshozatal jogát a kezünkben tartottuk. Milyen kár, hogy D a későbbiekben különböző módon kijátszva, sőt onnan még ki is tiltva bennünket – ami mellesleg nem is volt túlságosan nehéz feladat a számára –, vakon engedelmeskedő felszolgáló-, jegykezelő-, stúdiószemélyzetet és kidobógárdát maga köré gyűjtve, adókötelezettség nélküli vendéglátó-ipari létesítménnyé fejlesztette ki klubunkat.
A Szocialista Ifjúsági Szövetség támogatása híján önerőből keresztülvitt vállalkozásunk szokatlan volta, már a kezdeti virágkorában felkeltette a média érdeklődését, hiszen riportot keszített velünk az Újvidéki Rádió és Televízió úgyszintén. '70 áprilisában aztán ellátogatott hozzánk Nikola Karakljajić is, és egy teljes napot töltött körünkben. Emlékszem mekkora csalódást okozott az elnyűtt öltönyös, (számomra akkor már) korosodó, látszatra szürke átlagemberrel történt találkozásom, aki semmiben sem hasonlított a rádióbéli fiatalos hanghordozása folytán képzeletemben kialakult egyéni stílusú lemezlovas képéhez. Az akkor felvett hanganyag felhasználásával készült következő Veče uz radio műsorát teljes egészében nekünk szentelte.
A fent említett műsor mellett rendszeres hallgatója lettem a Milovan Ilić szombat délelőtt sugárzott Minimaksának, az Újvidéki Rádió szombat esti Zenés találkájának, valamint a Magyar Rádió vasárnap délelőtt műsoron lévő, Komjáthy György nevével fémjelzett Tánczenei koktéljának is. Hamarosan felfedeztem Cseke László vasárnap délutáni popzenei kívánságműsorát a Szabd Európa adón. 1968. augusztus 20-án, amikor a szovjet és a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, rádiókészülékem keresője éppen ezen állomás hullámhosszára volt beállítva, így percről-percre követhettem az eseményeket, addig a pillanatig, amikor az agresszornak végül is sikerült elhallgattatnia az állandóan egyik helyről a másikra költöztetett prágai adót.
Ha a szocialista blokk alattvalói által jóléti országnak titulált elnemkötelezett államunk közvéleményét valamelyest nyugtalanította is a nyár végi szovjet invázió híre – megrázó riportok a sajtóban, a dalmát riviérán rekedt kétségbeesett és kilátástalan csehszlovák turistákkal –, attól még a dolgozók tömegei zavartalanul hódol(hat)tak évi szabadságuk örömeinek: nyaralás az Adrián, bevásárlóút Triesztbe, átruccanás Szegedre egy bagatell vacsora erejéig, netalán Budapestre egy féktelen mulatozás kedvéért. Kivételt csak azok a tartalékosok képeztek, akik már jó néhány héttel a megszállás előtt – nem tudván miért, ki ellen – beásták magukat a magyar határ menti szőlőkben. Ugyanis Tito akkor már nem kényszerült olyan pálfordulásra, mint 1956-ban, amikor – engedve Hruscsov győzködésének –, végül is áldását adta a magyar forradalom leverésére. Mert országa akkor még erősnek és örökösnek tűnt. Bár lakói titokban össze-össze súgtak: az Öreg jobb létre szenderültével a föderáció elemeire fog széthullani, mivel „Josip Broz Tito karizmatikus államférfi volt, tudatában annak, hogy a Jugoszláviát összetartó tényezők egyike. Ő, a kommunista párt és a hadsereg.” (Stjepan Mesić horvát miniszterelnökkel 2006 nyarán készült és a Slobodna Dalmacija spliti napilapban megjelent interjúból.)
Ám mindemellett mindenben kikérte feltétlen hívei, egykori harcosai, a népfelszabadító háború veteránjainak véleményét is. Amikor néhány évvel később, már jóval a Prágai Tavasz elfonnyasztása után, a liberális beállítottságú fiatal párfunkcionáriusok a nyugati demokrácia vívmányaival kezdtek kacérkodni, és egy rugalmasabb, tudáscentrikus, európai stílusú irányvonalra voksoltak, Örökös Elnökünk, ezen társadalomban betöltött kivételes státusukat féltő – nehogy már a lekvár egye meg a nagymamát mondás beteljesülésétől rettegő- dogmatikus elveket valló tömörülés sugallatára, a reformpárti kommunistákat törölte a csúcsvezetés listájáról.
Ellenben a világban sok mindenben irányváltás történt akkortájt. Egyfajta állandóan gyorsuló változás tanúi lettünk...
1968 decemberében az Apollo 8 űrszonda háromfős legénységgel a fedélzetén tízszer megkerülte a Holdat, és eközben száztizenkét kilométeres magasságból, fényképeket készített természetes szatellitünk addig még sohasem látott túloldaláról. A következő év július 20-án már élőben láthattuk a tévén, Neil Amstrongnak a Holt felületén tett első lépéseit. Egészen más, új korszak vette kezdetét. A rockzene hőskora elmúlt. A műfaj azóta, főleg jellegtelen tömegárut gyártó, hatalmas iparággá fejlődött. Az Illés együttes 1973-ban feloszlott. A hippimozgalom nemsokára véget ért. Mi is lassacskán felnőttünk; megkövesedtünk. Szürke évek sorjáztak egymás után.
(Vége)
