4.
Az ébredés keletről jön, mondják a jövőbelátók. S valóban keletről érkeznek a reményhozó impulzusok ebbe a reményvesztett világba, amelyben élünk.
Mit is mond Pál apostol a teljességről? A teljesség akkor jő el, ha „ a részint való eltöröltetik”. S hogy mi tartozik a részint valóba az is kiderül a Korinthusbeliekhez írott levelekből: a hit, a remény és a szeretet.
Hogyan is állunk mi ezekkel itt és most 2012-ben? A hit kiüresedett, a remény fényévekre messze távolodott tőlünk, s a szeretetről beszélünk, beszélünk..., kötetek jelennek meg ebben a kelet-közép-európai térségben is a szeretetről, miközben egyre elmélyülő hiánya mindinkább ellehetetleníti az értelmes emberi létezést. A részint tehát valóban eltöröltetett, csak sajnos, nem azért, hogy helyt adjon a teljességnek.
Hittől, reménytől, szeretettől megfosztott életünkkel nem tudunk mit kezdeni. A menekvés útja az egyre elviselhetetlenebbé váló valóságból egy értékfosztott, szemfényvesztésre épülő virtuális világ felé taszít bennünket, amelyben megszününk saját szemünkkel látni, saját gondolatokat, véleményeket megfogalmazni, s a tömeggel való sodródásban az emberi méltóság jelképe, a gerinc is mindinkább szétmorzsolódik. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a nyugati ember olykor-olykor egy világvége hangulatot érzékel, s elhiszi az azokkal kapcsolatos jóslatokat. Pedig az , hogy egy értékrendszerében elhasználódott világ a végéhez közeledik, nem kellene hogy aggodalommal töltsön el bennünket. Ugyanis valaminek a vége egyben valaminek a kezdete is. Ha sikerül magunkban megidézni a katasztrófakéjelgésbe egyre inkább belesüppedő józan eszünket, leásni a felszín alatt megnyilvánuló, egyetemes törvények szerint műküdő, életigenlő valóságba, akkor olyan utak nyilnak meg előttünk, melyek ennek a realitásnaka megismerésére ösztökélnek majd bennünket, s a létezés örömének felfedezésére serkentenek. Megtanulunk nemcsak nézni, de saját szemünkkel látni is, s a látás kegyelmi állapotában fokozatosan felimerjük a körülöttünk megmutatkozó világ értékhordozóit. Megtanulunk újra hinni, reménykedni. E kettő együtt jó kiindulópontja egy kigyógyulási folyamatnak, mely a belénk sulykolt kataklizmák iránti léleknyomorító képzelgés helyébe egy pozitív jövőképet körvonalaz.
Utazásaim során rengeteget tanultam, arról a világról, amelyben élek. Sőt, megtanultam szeretni azt a világot, amelyben élek.Olyan, szem elől gyakran elrejtett kincseket találtam, amelyek a hitet és a reményt erősítették bennem. Ennek köszönve olyan embereket vonzottam magamhoz, akiknek viselkedésében a számomra egyik legfontosabb jézusi tanítás egyik alapkövetelménye köszönt vissza: az alázatban, szerénységben megnyilvánuló közösségszolgálatra gondolok, mely ugyanakkor az emberi méltóság jelenlétét is nyomatékosítja.
A Sir Darja és az Amu Darja között elterülő Üzbegistanban jártam a nyáron. Azt is mondhatnán, egy olyan országban, amely egy hatalmas építkezési telepre emlékeztet. Látni lehet, amint a cseppet sem barátságos, agyag- és homok-jellegű természet megszelidül a szorgos emberkezek által végzett türelmes és szívós munka eredményeként.
A több sávos, parkokkal övezett sugárutak egy-egy városban úgy nyilnak meg az ember előtt, hogy a végtelenség dimenzióiba való belépés lehetőségére asszociál az ember, s megérzi a végtelen szabadság-kínálta esélyeket, melyeknek maga is úgy lehet birtokosa, hogy közben nem nyomorítja meg a másik embert.
Mindez persze, nem mentes az árnyoldalaktól. Hiszen a hitet, a reményt nem lehet felületes lazasággal meghódítani, még kevésbé megtartani. Különben pedig szeretet nélkül mit sem ér.
Én csak azt akartam elmondani, hogy meg lehet lelni, meglétét meg lehet tapasztalni, ha az ember állhatatas konoksággal ered a csodakeresés nyomába.
