Azt kérdezi tőlem egy szép napon az én kis unokám, Péter:
– Nagyapa, te oly nagyon szereted Zentát, honnan ez a szeretet?
– Szülővárosom e hely, Petikém.
– Szülőváros?
– Én a Tisza partján láttam meg a napvilágot.
– Régen?
– Ha néked mesélek, régen. Nekem úgy tűnik, nem lehetett az sok évtizede, mert újabban tisztán megjelennek előttem a gyerekkor képei.
– Gyerekkor?
– Amikor én gyermek voltam.
– Kisgyermek, mint én?
– Mint te, éppen akkora.
– De hát én megnövök!
– Én is ezt erősítgettem annak idején, aztán tényleg bekövetkezett.
– Én nagy akarok lenni, meg erős!
– Az leszel, Petikém, az leszel!
Piszkálgatja orrocskáját az én unokám, látom, valami különöset akar kérdezni tőlem. Tenyere leugrik az orráról, végigtörli száját, állát, kezecskéje lehanyatlik ölébe. Rám néz. Kerek a szeme, fekete drágakő csillan két tavacska mélyén.
– Miért van ott Zenta, a Tisza bal partján?
– Hát… – most én piszkálom meg az orromat, másik kezemmel vakargatom fejem búbját. – Miért is?
– Valaki odavitte?
– Ó, Petikém, nem viszik a városokat sehova. Nem is vihetnék.
– Nem?
– Egy-egy település úgy keletkezik, hogy emberek összefognak, maguknak házakat építenek, aztán ott laknak, dolgoznak, élnek. Gyerekeik ott születnek…
– Szülőváros! – kiált örömmel Petikém.
– Szülőfalu vagy szülőváros. Születési hely – okítgatok.
– De honnan tudják azok az emberek, hova kell építeni a szülőhelyet?
Két kézzel vakarom most már a fejemet, választ kell adnom e fontos kérdésre, mert azt szeretném, hogy Budapesten megszületett unkám magáénak érezze apai nagyszülei és az édesapja szülővárosát is. A bonyolult csomót apai öreganyám kezdi bogozgatni, hallom édes regélését az éteren át, nekem csak hangosan ki kell mondanom a szavakat.
Élt hajdanában, Szent Királyunk, István idejében egy nagyúr, akinek a vára égig érő bércen fészkelt, épp ott, ahol két sebes folyó találkozik, egyik fekete, a másik fehér, s onnan kezdve a közös folyamot nevezi a nép Tiszának. Szente úrnak hívták az égig érő bérc várának urát, akinek három fia volt, Tarhos, Keán és Mágocs. Szentefia Tarhos nagy úr lett, megörökölte apja földbirtokát, falvait, szántóit és büszke várát, Szentefia Keán még gyerekkorában kolostorba vonult…
– Kolostorba? – szalad fel egy ráncocska Petikém homlokán.
– Ott a papok és a szerzetesek éltek Istennek tetsző életet.
– De hát Keán gyerek volt, nagyapa!
– Gyerekkorban kezdték a kolostori iskolát akkoriban.
– Én nem mennék oda…
– Talán Keán sem akart, de az időben a fiak sorsa úgy alakult, hogy az első fiú örökölte a családi vagyont, a második papnak állt, Isten szolgálatába, hogy egyházi vonalon is segítse a családot.
– Keán segített?
– Talán. Segíthetett, hiszen akár püspök is lehetett belőle.
– Lett?
– Ki tudhatná?
– Akkor mit tudunk?
– Mit is? Szentefia Mágocs történetét.
– Ő volt a legkisebb.
– A történetekben mindig a legkisebb fiú a hős.
– Mágocs hős lett?
– Lehetett volna. Mágocsnak valami miatt dicstelenül és méltatlanul el kellett hagynia az atyai várat. Gyalogszerrel, mint valami szegény legény, indult el a Tisza jobb partján szerencsét próbálni.
Ment, ment, mendegélt Szentefia Mágocs a szőke folyam mentén, szedren élt, mert a parton dúsan termett e bogyós gyümölcs, s nem búsult cseppet sem a sorsa miatt. Madarak füttyögtek, csattogtak körülötte, s akkor sem szállt inába a bátorsága, amikor egy-egy mellékfolyón kellett átkelnie. Átázott gúnyáját a szellőcske és a napocska megszárította, a friss fürdő testét-lelkét fölfrissítette. Ki tudhatná, hányszor virradt rá vándorlásában a nap, ám egyszer egy furcsa kunyhóra talált. Estefelé volt már, meg is örült, hogy talán nem kell a szabadban éjszakáznia, bátran közeledett a lakocska felé. Az ajtó tárva-nyitva volt, hősünk bátran belépett. Odabent egy vénséges vén apóka állt a tűzhely mellett, bográcsban vacsorát készített.
– Jó estét, öregapám!
– Jó estét, édes fiam! – fordította fehér fejét a házigazda a belépő felé. – Mi járatban vagy mifelénk?
– Keresem a szerencsémet.
– Hát szerencse nem terem úton-útfélen.
– Én azt hiszem, hogy rátalálok.
– Szép dolog a bizakodás!
– Erős az én két karom, elbírok minden megpróbáltatást.
– Csakhogy: nem tudjuk, mi a szerencsénk. Honnan is tudhatnánk?
– Ezen még nem gondolkodtam, öregapám!
Unokám megragadja a kezem, ujja szorít.
– Mi az a szerencse, nagyapa?
– Hümm! – csikorogni kezdenek agyamban a fogaskerekek. – Mi lehet a szerencse? Talán azok az akaratunktól függő és független események, amelyek sorsunkat jobbra befolyásolják.
Szétnézett a mi Mágocsunk a különös kunyhóban, ott is alig láthatott valamit, körös-körül csak szegénység, még asztal sem volt, a kunyhó előtt a fűben fogyasztották el a vacsorát, a halászlét. Pompás illata volt az éteknek, a fiúnak ízlett is nagyon. Vacsora után füvet tépett a legény, azt terítette a kunyhó pádimentumára, ám e furcsa derékaljon édes álmot adott szemére a Teremtő, így hajnalban vidáman ébredt. Hálótársa azonban fürgébb volt nála, mert mikor hősünk kilépett a kunyhóból, azt látta, hogy a vénséges vén apóka a varsákat rendezte.
– Halásznunk kéne, Fiam, hogy ételünk lehessen.
– Halásszunk, öregapám!
– Ám énvelem baj van – szólt apóka szomorúan. – Annyira nyilall a vállam, hogy kezemet is alig mozdíthatom.
– Halászom én, öregapám!
– Halásztál már?
– Csonthoroggal szerencsém volt.
– Varsával nem próbálkoztál?
– Láttam halászokat vándorlásom során. Egyik-másiknak segítettem is.
– Pöndölhálót vetettél-e?
– Nem én. Milyen az a pöndölháló?
– Mint a pöndöl. Lány ruhája.
– Lányokkal még nem volt dolgom.
– De nekem volt! – tépi el Petikém Mágocs történetének fonalát. – Jázmint feleségül veszem!
– Jázmint?
– Jázmint az óvodából.
– No, igen. Biztos így lesz!
– Ha én mondom, nagyapa!
– Akár a miatyánk, oly tiszta a szó a szádból, kis unokám!
– Ha te mondod, nagyapa!
Fenékhálót, kecét kapott Mágocs a vénembertől.
– Kecét? – kerekíti szemét Petike.
– Kece, az fenékháló. Egy favázon, amely olyan, mint a nagy A betű…
– Apa-betű? – kérdi Petikém, és már rajzolja is a nagy A-t.
– Pont ilyen a váz – bólintok. Aztán rárajzolom a betűre a hálót meg a csontnehezékeket. – A lényege ennek a készségnek, hogy a folyó fenekét gereblyézi, s a legpompásabb halakat, a fenékjárókat, a harcsát és a kecsegét ejti rabul.
– Harcsa? Kecsege?
– Harcsa az a nagypofájú, nagyszájú hal, amelyet karácsony előtt mutattam neked a Lehel piac halaskofájánál, amikor együtt arra jártunk.
– De a kecsege?
– Ritkán kapni a piacon. Alig van már példánya.
– Nincs a vizekben?
– Nincs belőle sok. A folyók szabályozásával és a vízduzzasztók építésével ez a halfajta nem találja igazán erre a helyét.
– De Mágocsnak?
– Ó, Petikém! Mágocs idejében szabadok voltak folyóink is, és bennük halaink is!
– Mágocs talált kecsegét?
– Mágocs kecéje kecsegére és harcsára talált. Oly szép példányok kerültek hálóba s onnan a lyukacsos oldalú haltartó bárkába, amely az öregember bödönhajója mellé volt kötve, hogy csodájára járhatott volna a világ, ha e zsákmányt meglátja.
– Mágocsnak szerencséje volt? – kérdi Petike.
– Szerencséje. De nem a sok harcsával és kecsegével, hanem egy aranypikkelyű ponttyal, amelyet utoljára zsákmányolt. Ezt a halat is a bárkába zárta, aztán sodrással elindult, lassan evezett az öregapó különös kunyhója felé. Már látszott a kunyhó körvonala, amikor hatalmas csukafej emelkedett ki a Tisza vizéből. Mágocs kezében megállt az evezőlapát.
– Engedd szabadon a halaimat! – parancsolta a hatalmas csuka. – Ők az én alattvalóim, engem szolgálnak.
– Nem akartam elrabolni őket – szeppent meg Mágocs. – Soha nem kívántam meg senkiét, most sem teszem. És különben is, sok ez a hal öregapóval kettőnknek, miért is kívánnám oktalan pusztulásukat?
Azzal kinyitotta a bárka égre tekintő ajtaját, s egyenként visszaengedte a Tiszába a gyönyörű harcsákat és kecsegéket. Utoljára maradt az aranyponty.
– Őt neked adom – szólt a hatalmas csuka. – És fogadd el tőlem eme harcsát is, kell ő néktek vacsorára!
A kunyhó előtt, a vízparton apóka várta Mágocsot.
– Sikerrel jártál, édes fiam?
– Sikerrel én, öregapám! Oly sok harcsát és kecsegét kecéztem ki, hogy megtelt a bárkám.
– Hol van a zsákmányod?
– Hol lenne, a Tiszában!
– Nocsak.
– Hatalmas csuka bukott fel a vízből, kérte vissza a Tisza rab halait.
– Te meg?
– Én meg visszavetettem őket a bárkából. Milyen boldogan lubickoltak! Csak látta volna, öregapám!
– Nem sajnáltad őket?
– Szabadon engedni? Ússzanak csak! Nekünk maradt kettő!
– Kettő?
– A nagy csuka egy harcsát adott nekünk vacsorára, meg az aranypontyot.
– Aranypontyot?
– Azt bizony! Úgy fénylik a pikkelye, mint a napsugár!
– Megtaláltad a szerencsédet, fiam!
– Az aranyponty?
– A feleséged.
Alighogy kimondta a feleség szót apóka, egy lány kacarászása hallatszott a homályból.
– Hozzád adta Tiszánk a lányát, Mágocs!
– A Tisza? A lányát?
– Kell-e menyasszony, te legény?
– Kell ám! Asszonnyal teljes az élet!
A tűz elé pattant ekkor egy szépséges leány, aranyruhája csak egy pillanatig látszott, aztán fehér lett az öltözete, mint más magyar lányoké.
– No, holnap elmegyünk a paphalmi monostorba, Becke atya összeesket benneteket! – szólt apóka.
A leány, akit Virágnak hívtak, pompás vacsorát főzött. Szótlanul ettek a bográcsból szép sorjában, kanál kanál után. Az étkezés végeztével Mágocshoz fordult apóka.
– Miért engedted vissza a csuka szavára a halakat a Tiszába?
– Miért ne engedtem volna őket szabadon? Oly sokat zsákmányoltam, hogy el sem fogyaszthattuk volna…
– Ám a bárkában nem pusztulnak el a halak.
– Talán nem. De holnap újra vízre szállhatok, megint fogok annyit, amennyi elég lesz nekünk. Éhezni e halban gazdag folyó mellett soha nem fogunk!
– Jó szíved van, Mágocs, és nem vagy kapzsi. Ez a másik szerencséd.
Apóka azzal kiment a kunyhóból, eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Mágocs és Virág ivadékai meg szaporodtak, sokasodtak, látod, Petikém, várost teremtettek a különös kunyhó helyén.
– A Tisza partján?
– A Tisza jobb partján.
– És ott élnek azóta is?
– Ott élnek, kicsikém, és ott is fognak élni, míg világ a világ!
– Zenta?
– A Szente családról nevezték el a helységet, abból idők múlásával Zenta lett.
– A Szente család? És Mágocs?
– Ő a Szente fiú. De róla Tiszánk jobb partjának Zenta alatti részét Mákosnak hívják.
– Milyen egyszerű ez az egész! – bólint az én unokám.
Én meg magamhoz ölelem maradékomat, megszagolom szőke haját, s a Tisza ismerős képe rémlik fel lelkemben. Az a szerencsés jobb part. Gesztenyefasorral. Meg a gesztenyék alatt padokkal. Meg egy zöld szemű lány arcvonásai is földerengnek. Sokat üldögéltünk kettesben azokon a padokon, amelyekből egy-egy néha különös kunyhóvá változott. Semmi bútorzat nem volt abban a különös kunyhóban, csak az a zöld szemű lány élt ott, akiből mára nagymama lett. Ha behunyom a szemem, látom, homlokán aranypikkely.
