Tisztelt ünneplő Közösség!* Szeretném megköszönni annak lehetőségét, hogy a Magyar Kultúra Napja vajdasági központi ünnepségén szólhatok. Mondhatják: a Magyar Nemzeti Tanácsa művelődési tanácsosa esetében ez természetesen adódó feladat, felkérés. És valóban így van, joggal mondják, gondolják. Azonban attól, hogy így van, még nem veszik el első mondatom jelentése, tartalma.
A szólás lehetősége egyben azt is jelenti, hogy gratulálhatok, a Magyar Nemzeti Tanács, annak Közigazgatási Hivatala és a magam nevében is a díjazottaknak. És szeretném is ezt megtenni: gratulálok és köszönetet mondok művészi alkotásaikért, közéleti, pedagógiai és művelődésszervezői tevékenységükért, hitünk és erőnk megtartásáért végzett áldozatos munkáért.
Amikor valakinek a munkáját díjjal értékelik, akkor elismerik az eredményeit, a teljesítményét. Minden díjban benne van a kitartás elismerése, ami átlag fölötti, kiemelkedő színvonalat eredményezett. Talán nem mindig, nem minden pillanatban, nem minden alkotásban, hiszen a művészet egyik legnagyobb csodája, hogy emberi, ezért nem tökéletes, nincs mindig önmaga maximumán. Azonban – és erre mutat rá az, hogy díjazzák – akkor is a középszerű fölé emelkedik.
És úgy vélem, a díjjal való értékelésben ez a legszebb: hogy rámutat, reflektorfénybe vonja azokat, akik folyamatos munkájukkal mindig a középszerű fölött teljesítettek, kiemelkedőt hoztak létre, oly módon alkottak, hogy az esztétikai erejében múlhatatlan teljesítménnyé vált. A ma este díjazottjai, ünnepeltjei, mai központi ünnepségünk főszereplői. Ma este bennük testesül meg mindaz, ami a vajdasági magyar kultúrát annak minden területén kiemelkedővé, sajátságossá, magyarrá és vajdaságivá, a világba tartozóvá és a szikesbe bezárttá teszi, az elmúlt évtizedek bizonyos pillanatainak nyüszítő valóságává máskor megnemesülő látomásává.
Gratulálok!
Emlékszem azokra az időkre, amikor a rádióban a leves mellé Herceg János hangja szólt. Fontos volt és nélkülözhetetlen, amit felolvasott, az nyomtatásban is megjelent. Lassan hömpölygött az életünk.
Egy ideig tépelődtem az előző bekezdésen. Hogy leírjam-e, benn hagyjam-e. Meg aztán nem jutott eszembe a rádió műsor címe. Meg az se jutott eszembe, Herceg János kapcsán volt-e kisebb vihar a pohár vizünkben, hogy nem volt jó író, vagyis éppenséggel középszerű volt, vagy Csépe Imre kapcsán, csak arra emlékszem, hogy volt ilyesmi.
Aztán úgy döntöttem, benn hagyom, akarom, hogy az ünnepi szöveg része legyen ez a mondat: emlékszem azokra az időkre, amikor a rádióban a leves mellé Herceg János hangja szólt.
Mert arról szeretnék a Magyar Kultúra Napjának vajdasági megünneplése kapcsán szólni, amihez ezt a mondatot felvezetésnek szánom. Kinek provokatív, kinek középszerű. Ki pedig szerette.
A kultúra fejlődésének, alakulásának is szerves része az emlékezet, se nem spórolhatjuk meg, se nem vághatjuk sutba felelőtlenül. De nem is suvickolhatjuk fényesre minden pontját. Sebastian Haffnert olvasom, mert hiszem, amire könyvei tanítanak, hogy a megértés vágya és a szembenézés képessége az előrehaladás feltétele. Úgy vélem, ez mérvadó lehet, kiindulópont lehet, a párbeszéd, a vajdasági magyar kulturális párbeszéd egyik alapja lehet. Ennek a mondata az, hogy emlékszem azokra az időkre, amikor a rádióban a leves mellé Herceg János hangja szólt.
Akkoriban sem, amikor a lassan hömpölygő időben, az egyetlen létező vajdasági magyar valóságban, aminek emlékezete nem igen nyúlt 1945 mögé, gondolta mindenki, hogy különböző műsorokban (irodalmitól a faluműsorig) felolvasott szövegek kiválóak, jók, maradandóak. Nem gondolta mindenki, hogy Herceg János a legnagyobb vajdasági magyar író. Lehet, valakinek a legkisebb volt. De egyetlen dologban mindenki megegyezett: szerves és megkerülhetetlen része kulturális életünknek, irodalmunknak, egyáltalán: vajdasági magyar létünknek. És azért válhatott azzá, mert konstruktív, építő módon viszonyult ahhoz az érzékeny szövethez, ami a kultúra.
Mielőtt bárki felkapná a fejét, felhorkanna: nem állítottam, hogy mindig és minden élethelyzetben. Azt mondtam fentebb: nem suvickolhatjuk fényesre emlékezetünk minden pontját. De nem is engedhetjük meg magunknak azt a visszás luxust, hogy sutba vágjunk valamit is közös emlékezetünk teréből. A sutba vágás alatt a durva, sértő, kioktató, lenéző, ledorongoló, elutasító, süket fülű, nem mérlegelő, a bölcsek kövét csakis magánál tudó, a nemzeti értéket leköphető lépcsőnek tekintő magatartást értem. A fényesre suvickolás alatt pedig azt a magatartást értem, ami mérlegelés nélküli, a szembenézés igénye nélküli, tömjénező és a nemzeti értéket lépcsőnek tekinti. Amin feljebb gyalogolhat. És onnan mondhatja meg, ki a megfelelő.
Ma már nem hömpölyög lassan az idő és nincs egyetlen vajdasági magyar valóság, a virtuális valóság mellé az ideológiailag, politikai hovatartozásukat tekintve elkülönböző emberek által alakított valóság társul, amelynek emlékezete már nem 1945-ig terjed ugyan, de igencsak likacsos, a megértést és szembenézést, ami az előrehaladás feltétele, mellőző.
Ebben a tekintetben a vajdasági magyar valóság és a kulturális élet valósága semmiben sem különbözik a többi magyar közösség valamint a más nemzetek és kultúrák valóságától.
Egyvalamiben azonban mégis különbözünk: 2011-ben huszonegy elismert szakember megírta a vajdasági magyar kulturális stratégiát, amit november 22-én egyhangúlag fogadott el a Magyar Nemzeti Tanács. Ez azt jelenti, hogy a vajdasági magyar közösségnek van egy olyan dokumentuma, ami az elkövetkező hat évben meghatározza a kulturális együttműködés minimumát. Azt jelenti ez a dokumentum, hogy a szélsőséges nézeteken alapuló és azokhoz kapcsolódó, ekképpen kulturálisnak nem is tekinthető aktorokon és szervezeteken kívül nincsenek olyan szereplők a vajdasági magyar kulturális életben, akik nem kapnak, nem kaphatnak meghívót ünnepségeinkre, rendezvényeinkre. A kizárólagosság többet nem motiválhatja a kulturális élet alakulását, hanem annak helyébe a párbeszéd lép, ha a stratégiát komolyan vesszük, akkor a múltban létrehozott értékek mentén történő megértés, szembenézés és előrehaladás.
Nem tudom elképzelni, hogy az idén hatvanadik éves kanizsai írótábor ne az írók találkozója legyen, ne a konstruktív polémiák helye legyen. Hirtelen felsorolással, a valamikor minden könyvtárban ott lévő vajdasági magyar íróportékat felidézve, a generációkon átrohanva: Fehér Kálmán, Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Fenyvesi Ottó, Apró István, Balázs Attila, Ladányi István és az újak, a közben felnőttek, Virág Gábor, Bencsik Orsolya, Terék Anna.
A vajdasági magyar kulturális élet rendkívül gazdag, de annyira mégsem, hogy értékrendbeli elkülönböződések, vélt vagy valós sértődések megfosszák egymástól és általában véve az alkotóktól a rendezvényeket, találkozókat, ünnepeket.
A vajdasági magyar kulturális stratégia teljes konszenzussal megtörtént elfogadása arra ösztönöz és arra kötelez, hogy párbeszédben éljük meg különbözőségeinket, szembenállásunkat. Ugyanakkor ennek sikere a kulturális élet minden szereplőjén múlik.
Nem véletlenül használtam általánosító példaként (a nagy magyar író szavával) azt a mondatot, hogy hogy emlékszem azokra az időkre, amikor a rádióban a leves mellé Herceg János hangja szólt. Két okom volt erre. Az egyik, hogy emlékeztessek arra a dokumentumfilmre, amit Vicsek Károly készített az íróval. Szeretném kimondani, hogy múlhatatlan játékfilmjei és egyéb alkotásai mellett ez olyan gyöngyszem, amire ráfűzhetjük 2012-re megfogalmazott törekvéseinket, mert tenyerén tartva úgy helyez bennünket a világba, hogy az egysíkúság helyébe a párbeszéd elemeit helyezi.
A másik okom az volt, hogy ilyképpen, e szavakkal -- rádió, leves, hang, idő – jelezzem a magam hozzáállását mindahhoz, amiről beszéltem. Nyilvánvaló, hogy nem a virtuális világ híve vagyok, a művészi maradandóságot megpróbálom összekötni a belső fegyelemmel. És nyomtatott újságot olvasok. Kivágok, kitépek cikkeket, újraolvasom, nézegetem, hümmögök. Így tettem a január 11-i művelődési oldallal is, készülve a mai estére, kitéptem az újságból a 9-es oldalt, elsősorban a mai ünnepségre vonatkozó cikk adatai miatt. Aztán, hogy ott hevert az asztalon, többször átfutottam, méláztam az oldalon. És azt kell mondanom, remek újságoldal ez, mert látlelet rólunk, kultúránk állapotáról, művelődési egyesületeink helyzetéről: árverezik a Lányi Ernő ME székeit. Az igazságtalanság semlegesítéseként indult címmel egy cikk a kiemelt nyugdíjakról és egy remekbe szabott rádiós jegyzet.
Ünnep ez a mai nap és ünnepeljük a művelődési egyesületek fáradhatatlan mozgatóit. Ugyanakkor az európai Vajdaságban a magyar művelődési egyesületek székhelyei, ingóságai nincsenek biztonságban éppen azokkal szemben, akiknek segíteniük kellene őket, az önkormányzatokkal szemben.
Azt nem tudom, hogy valóban az igazságtalanság semlegesítéseként indult-e a kiemelt nyugdíj rendszere. De azt tudom, mekkora csatát vívott Urbán András, mint a nemzeti tanácsok képviselője a bizottságban, hogy Toplák Imre és Vrábel János is ott legyen a nemzeti kiemelt nyugdíjasok között, akiknek gratulálok, Urbán Andrásnak pedig megköszönöm, hogy állta a sarat és végigküzdötte a csatát. Ugyanakkor sajnálom, hogy tavaly még nem tudtunk ilyen összefogva, ekkora erővel és elkötelezettséggel harcolni, odahatni, protestálni. Ma már ez is feladatunk, stratégiánk része.
Tisztelt ünneplő Közösség!
Szeretném, hogy a vajdasági magyar kultúra 2012-ben a belső párbeszédről is szóljon. Rádió és leves mellett, virtuálisan és rendezvényeken is. Kívánom, hogy legyen ehhez erőnk és nyitottságunk, amiképpen legyen ereje és nyitottsága a mai ünnepség szervezőjének, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek is az oly várt belső megújuláshoz, amellyel ennek a folyamatnak szerves részese lehet. És kívánok a díjazottaknak erőt, egészséget, további alkotói lendületet, közművelődési és emberi bátorságot.
*Elhangzott 2012. január 13-án Zentán, a Magyar Kultúra Napja vajdasági központi ünnepségén
