Gere Vince plébános úr hihetetlen átéléssel tudta előadni a történeteket.
Képes volt olyannyira beleélni magát egy-egy jelenetbe, hogy úgy tűnt, mintha ilyenkor valami módon tényleg visszakerülne az időben a bibliai nép körébe. Olykor a számunkra teljesen érthetetlen szövegeket is mondott, de a véletlenül a hittanterembe lépő tisztelendő nővért is Cipporának, Jáhelnek, Rúthnak szólította. A megkövezés iszonyatát meg oly megrázóan játszotta el, hogy napokon át felriadoztam álmomból.
Persze sokkal több volt a kedves, szeretetteljes történet.
A színjátszás mellett a képzőművészet és a zene is nagyon érdekelte.
A számára különösen fontos egyházi zene és ének védszentjének, Szent Cecíliának napján például minden évben nagy éneklés és a hangszerek hangjainak utánzása közepette mesélt templomunk szentélyének hatalmas körképéről, mely az éneklő angyali kart ábrázolja.
A festmény középpontjában bíborpiros dísztógában a hárfázó angyal és négy főangyal, akik kottából énekelnek. Körülöttük balra: a vonós hangszerek angyalai – hegedűsök, brácsások, nagybőgős –, és két dobokat verő angyal, jobbra pedig a fúvósok: kürtösök, klarinétosok, oboások, trombitások. Fölöttük félkörben seregnyi angyalénekes. S az egész képen csak egyetlen emberalak van ábrázolva: az orgonáló Szent Cecília.
Valamennyien a középponti angyalra összpontosítanak.
– Ebből is kiolvashatjuk az intelmet – magyarázta a tisztelendő atya –, hogy összetartó, önfegyelmező szeretet nélkül nincs harmónia, nincs összhang, amire visszhang lehetne Isten szívéből a gondviselő Atyai áldás.
Ezt viszont szívesen hallgattam, mert anyámnak és nővéremnek is ekkor volt a neve napja.
