Göncz László szlovéniai magyar történész több szakmonográfia és szépirodalmi alkotás után, 2011-ben jelentette meg Kálvária című regényét. A regény a XX. századba kalauzol bennünket, két év történetét elmondva. A szerző Vajdaságban november folyamán népszerűsítette művét, az Irodalmi karaván keretein belül.
A regény hiányt pótol, hisz habár egy olyan esemény keretébe ágyazódik a történet, ami az egész világra kiterjedt, és sokan sokféleképpen írtak róla, nevezetesen a II. világháborúról van szó, mégis egy olyan részletét tárja fel a történéseknek, ami talán teljesen ismeretlen a magyar közvélemény, és a magyar olvasók előtt. A történet 1943 nyarán kezdődik, és 1945 júliusáig követhetjük nyomon az eseményeket. A cselekmény fő helyszíne Alsólendva és a Muravidék, emellett csak egy-egy epizód erejéig jelennek meg külső helyszínek, úgy mint Auschwitz vagy Szombathely. A regény a muravidéki magyarságról, és részben a vallásos érzelmű szlovén lakosság kálváriáját mondja el, a három főszereplő útján keresztül.
1941-ben a magyarok bevonulnak a többségében magyarok lakta Muravidékre, ahol az ottani magyarság kitörő lelkesedéssel fogadja őket. Ám a helybeli szlovén lakosság ezt megszállásként éli meg, Gábor Dávid ezt így fogalmazza meg egy párbeszéd során: ,,Be kell látnunk, hogy ilyen vidéken, ahol több nemzet él együtt, a különböző politikai eseményeket másképp éljük meg. Ami önöknek felszabadulás és öröm, az másoknak akár megszállást és bánatot jelenthet”. A regény cselekményének kezdetekor a magyarok már berendezkedtek és kialakították közigazgatásukat. A mű 1945-ben, a ,,partizánrendszer˝ kezdetével ér véget, amikor is a vidéket újra a délszláv államhoz csatolják.
A három főszereplő Varga Péter, magyar nemzetiségű fiatalember, Klein Berta, zsidó lány, és Gábor Dávid szlovén nemzetiségű katolikus tiszteletes. Kálváriájuk nemzetiségi hovatartozásuk, hitük és erkölcsi meggyőződésük miatt folyik. Pétert besorozzák, és csendőrnek szánják, ám ő megszökik, Bertát zsidó származása miatt Auschwitzba, majd Drezdába hurcolják, Gábor Dávid pedig az egyházellenes partizánmozgalom áldozatává válik. A főszereplők hősiesen tűrik sorsukat, tehetetlenül sodródnak az eseményekkel. Útjukon nagy szerepet kap a szerencse és a véletlen. Jellemük idealizált, erkölcsileg az átlagemberek fölé emelkednek, a legnagyobb megpróbáltatások során sem éreznek haragot, nem hajtja őket bosszúvágy, és csak a jószándékot hajlandóak észrevenni. A párbeszédekben teljesen robotszerűeknek hatnak, sírva is, dühösen is racionálisan gondolkodnak, és élettelen rendszermondatokon keresztül szólalnak meg. Az üldözésük során teljesen átlátják a világpolitikai helyzetet, és a régen nem látott rokonokkal való találkozások alkalmával is erről tanakodnak, sőt az elkövetkező évtizedekben történő eseményeket is pontosan előrelátják.
A kálváriájuk során folytonosan segítőkész emberekkel akadnak össze, legyen az SS tiszt, bujdosó partizánok csoportja, vagy kakastollas csendőr; az egyszerű kispolgárokról már nem is beszélve, pl. Rumi Sándor, aki egy éjszakára elbújtatta Pétert, másnap már az egyetlen lányát is hozzáadta volna az előtte addig teljesen ismeretlen fiatalemberhez. Azt is megfigyelhetjük, hogy akárkivel találkoznak hőseink, mindenki elmeséli élettörténetét, így a regény során több tragikus sorsot megismerhetünk, Nemes János és Orsolya történetét, akik tanárként kerültek Alsólendvára, Schneider Félixét, aki a drezdai haláltábor őre volt, Olgáét, az életunt partizánnőét, stb. Azt vehetjük észre, hogy ezekben az esetekben a történész a szépíró fölé kerekedik, és az adatok halmozásával egy átfogóbb képet akar rajzolni a korról és a környezetről, még akkor is ha ezek a történetek olykor naivaknak tűnnek, mert bennük mindenki ellenzi az erőszakot, csak a véletlen sodorta a hadsereg kötelékébe, és az derül ki, hogy valójában mindenki szeret mindenkit, és segítőkész emberekkel van tele Közép-Európa, még a legvéresebb háborús időkben is.
A szerző óvakodik az erőszak bemutatásától és leírásától. A gyilkosságok a háttérben játszódnak le, Gábor Dávid is eltűnik a történetből, jóval a meggyilkolása előtt, és csak a párbeszédekből tudjuk meg, hogy mi történt vele (ennek ellenére az ő kálváriáját érezzük át leginkább, hisz ilyen értelemben az ő története tűnik a legvalóságosabbnak és személyiségrajza a leginkább életszerű). A másik két hős ellenben túlél több robbanást, több kellemetlen találozást a karhatalommal, és üldöztetésük is szerencsés véget ér.
Összegzésként talán annyi elmondható, hogy a mű inkább ismeretterjesztő, mint szépirodalmi alkotásnak tekinthető, aminek célja a meghurcoltakra való emlékezés és az események fiatalokkal való megismertetése (mivel ,,nemzedékek nőnek fel úgy, hogy csak a győztesek igazságát ismerik el, és azzal azonosulnak”), mint ahogyan a szerző utal is rá az ajánlásban.
