Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el Zákány Antal

Amikor kezembe veszem Kosztolányiné Harmos Ilona Kosztolányiról szóló életrajzkönyvét1 – teszem ezt gyakran –, mindannyiszor eszembe jut Zákány Antal.2 Csépe Imre ismertetett meg vele. Akkoriban, az ötvenes évek első felében a szabadkai Városi Könyvtárban dolgozott, könyveket kölcsönzött ki a földszinten.

A gimnáziumból az utolsó óra után rendszerint hozzá vezetett az utam, s órákig beszélgettünk, ő az üvegezett pult túlsó, én innenső felén álldogáltam. Érdekes módon nem költészetről, versekről esett szó, holott akkoriban megszállottja voltam a verseknek, írtam is rendületlenül, hanem a könyvekről. Kevés zsebpénzemet a Testvériség-Egység Könyvkiadó akkoriban megjelent könyveire költöttem, olvasási igényemet azonban ezek a kiadványok nem elégítették ki teljes mértékben. Zákány volt a segítségemre, és tanácsai alapján válogattam meg olvasmányaimat. Az iskolában kapott kötelező olvasmányok mindig ellenszegülést váltottak ki bennem, mindenekelőtt a magam mércéjét akartam az olvasnivaló kiválasztásában érvényesíteni. Emiatt gyakran nézeteltérésem támadt magyartanárommal, Székely Maricával3, mert a kötelező olvasmányt rendszerint nem akkorra, amikorra kellett, hanem utólag „pótolvastam” el.

1Kosztolányi Dezsőné Kosztolányi Dezső. Révai, 1938 Budapest

2 Bócsán született 1918-ban. 1919-től élt Szabadkán. Volt cukrász-, majd fémfestőinas, húsipari munkás, kőműves, pályamunkás, majd 1945-től 1959-ig a szabadkai Városi Könyvtár, 1959-től 1978-ig, nyugdíjaztatásáig a Magyar Szó munkatársa. 1987-ben halt meg. Hat verseskötete jelent meg: Fönt és alant, 1954; Napfény a sárban, 1959; Varázslat, 1961; Földinduláskor, 1965; A vas nem kenyér, 1974; Közel a nap arcához (összegyűjtött versek), 1978.

3Sok év után kollégák lettünk. Az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének újságírója-riportere lett.

A mércém Kosztolányi volt. Őt tartottam – tartom továbbra is! – a mércének. Iskolai dolgozatomat, ha szabadon választott téma adódott, Kosztolányiról vagy vele kapcsolatosan választottam és írtam. Prózáját, verseit, fordításait, karcolatait stb. „faltam”, róla szóló könyvhöz azonban sehogy nem jutottam, pedig tudomásom volt Kosztolányiné könyvéről. Elpanaszoltam Zákánynak. Nem szólt semmit, csak hümmögött. Hetek múltak el, amikor visszatért a témához.

– Tegnap valaki egy Kosztolányi-életrajzkötetet hozott a könyvtárba, még felvágatlan.

Tűzbe hozott.

– Hozzá lehetne jutni?

– Ha onnan lekerül – intett az emelet felé –, gondoskodom róla, hogy te vehesd először a kezedbe.

Néhány nap múlt el, s én szüntelenül a könyvre gondoltam. Aztán a kezembe vehettem a puha kötésű könyvet, fedőlapján a beteg Kosztolányi, sállal a nyakában. Nem tudom, hányszor olvastam el, de csak eljött az ideje, hogy vissza kellett vinni a könyvtárba.

– Jó lenne megszerezni – mondtam, mintegy tőle várva az ötletet. Kész volt a válasszal.

– Menj fel! – ismét az emelet felé intett. – Mondd meg a górénak, hogy elvesztetted.

Nagy lépésekkel rohantam fel a lépcsőn. A könyvtár díszterme előtti helyiségben Blaško Vojnić Hajduk (1910–1983)1 igazgató rakosgatta az asztalon a könyveket, amelyeket nyilván nem sokkal előbb szállítottak a könyvtárnak, nem is volt minden csomag felbontva. Közöltem vele, hogy elvesztettem a Kosztolányi-könyvet.

– Hogyhogy? – kérdezte szinte érdektelen hangon. Azt gondoltam, most elönti a méreg, és nem úszom meg szárazon.

– A vonatban felejtettem, amikor Topolyára utaztam – füllentettem. Ha jobban rám figyel, nyilván észreveszi, hogy a magyarázatba belevörösödtem.

– Hozz helyette egy ilyen könyvet! – mutatott éppen arra, ami kezében volt. Móricz Zsigmond Rózsa Sándor regénye volt, amit akkoriban jelentetett meg két kötetben az újvidéki Testvériség-Egység Könyvkiadó. Gyorsan elköszöntem, és kifordultam a helyiségből. Zákányhoz siettem.

– Minden rendben! – közöltem vele, örömmel. – Most megyek, megveszem a könyvet a Napredak könyvkereskedésben.

Zákány, a cinkostárs, elégedetten mosolygott, nem szólt semmit.

A déli órákban megkezdődött beszélgetések Zákánnyal sokszor a könyvtár zárása után folytatódtak. Olykor késő éjszakáig, amíg nem indult az utolsó villamos Palicsra. Rendszerint a vasúti híd és a SAND labdarúgópálya között sétáltunk, oda-vissza. Ilyenkor sem irodalomról, hanem könyvekről beszélgettünk. Többször is említettem neki, hogy irigylem, mert könyvek között él és dolgozik, mire ő sejtelmesen mosolygott, és azt válaszolta, hogy olvassak minél többet, mert ha egyszer dolgozni kezdek, kevesebb idő jut rá.

– Fiatalkorában nagyon fogékony az ember, ezért nem mindegy, hogy mit olvas – mondta. – Amikor ezt-azt ajánlottam, nem befolyásolni akartalak olvasmányaidat illetően, hanem felhívni a figyelmedet az értékekre, mert sok pocsék könyv van, a könyvtárban is, amit jobb nem kézbe venni. Nagy rajongója vagy Kosztolányinak, ha ő a mércéd, jól választottál, tartsd is meg egy életre. Sajnos volt időszak, amikor nem lehetett beszélni róla, dekadensnek, kispolgárinak tartották, és a jelenlegi politika nem engedett e tekintetben őt illetően. Pedig a magyar irodalom legnagyobbjai közé tartozik. Meglásd, eljön az idő, amikor feltekintenek rá, az őt megillető helyre helyezik, példaként emlegetik. Figyelmeztetlek, hogy azért ne cövekelj le, olvass más írókat és költőket is, akik ha nem is klasszikusok ugyan, talán soha nem is lesznek azok, de jó költők, írók. Vannak, akikre érdemes odafigyelni.

Sok évvel később kollégák lettünk Zákány Antallal, amikor ő is a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségének munkatársa lett. Ekkor, sajnos, én már nem ebben a szerkesztőségben kopogtam az írógépen nap mint nap. Időnként azonban találkoztunk.

Verseinek olvasása után, palicsi lévén, fúrta az oldalamat, és egyszer megkérdeztem tőle, minek tulajdonítható, hogy keveset említi Palicsot, holott gyakran kijár a tóhoz, és szívesen horgászik. A reá jellemző titokzatos mosoly most is kiült az arcára.

– Nem a természet ihlet, mint sok más költőt, hanem az emberi lélek, a belsőnkben lejátszódó, a gondolkodásra és elmélyülésre késztető folyamat. Ez filozofálásként hat, de ilyenek a verseim is, ezért nem annyira népszerűek, még irodalmi berkekben sem. Kevesen fogadják el, a kritikusoknak is fenntartásaik vannak. A belső magányomban született strófák – én vagyok.

1978-ban, amikor nyugdíjba ment, az önkéntes száműzetést választotta.

A Kosztolányiról szóló könyvvel a könyvkereskedésből egyenesen Sokk Lajos bácsi könyvkötészeti műhelyébe mentem.

Valahányszor betérek a szabadkai Városi Könyvtárba, némi szorongást, lelkiismeret-furdalást érzek.

Zákány Antal

Szénlopó Ábel emlékezete

Itt élt közöttünk, én nem vettük észre,

ám szorgalmasabb volt, mint a szú a fában. –

Talán, mert puszta-adat

maradt

a számbajövő-lények lajstromában…

Mintha nem is született volna,

csak úgy lett a gondon