A rajz csak egy vonal, amely sétára indult. (Paul Klee)
Szajkó István több mint harminc éven át mappákba zártan, gondosan összerakva őrizte a zágrábi Képzőművészeti Akadémia esti aktkurzusán készült rajzait. Egy csomó olyan vonalat tartalmazó papírlap rejtőzött ezekben a mappákban, amelyek a lelkiállapotokról „írtak” egyedi jelentést. A fiatal művész semmiképpen sem szerette volna átformálni a valóságot, hanem a saját víziójával összhangban kívánta bemutatni. Számára a modell csupán kiindulópontként szolgált az adott feladat megoldásához, miközben az alkotás, kellő bátorság híján, könnyen sablonosságba fulladhatott volna. A modellről készült rajznak ugyanis nem feltétlenül kellett emocionális, egyedi jelleget adni, és sajátos művészi asszociációt sugározni: nem, egyszerű testként is ábrázolni lehetett – fiatal, öreg, izmos, petyhüdt testként is –, csupán a csontok és az izmok együtteseként. A modell egyszerűen arra szolgált, hogy gyakorolja rajta a megfigyelést, s ügyesen papírra vesse a megfigyelteket.
Majd négy évtized múltán, kimagaslóan sajátos opusának megalkotása után, korai rajzainak közszemlére tételével Szajkó István ugyanolyan merészségről tesz tanúbizonyságot, mint egyetemista korában. Egy művész számára, különösen egy már befutott művész számára sohasem könnyű betekintést engedni alkotói pályájának a kezdeteibe.
Meglehet, hogy talán nem is szeretne választ kapni a saját magának feltett kérdésre, hogy: mi lesz akkor, ha a kezdet nem felel meg a későbbi erőteljes opusnak? Vagy egy még nehezebb kérdésre, amely a túlzott alkalmazkodásra és a középszer eluralkodására vonatkozik, a saját autentikus szenzibilitásának az elhanyagolására… Mi van akkor, ha a kezdet olyan utat sejtet, amelyen nem volt ereje továbbhaladni? Szajkó azonban nem akar kibújni alkotása felülvizsgálatának a felelőssége alól. Sőt, a nehezebb utat választja: önmaga újraértékelését a tárlatlátogatók szeme előtt.
Szajkó István rajzai gyors kézmozdulatok nyomán jöttek létre, a vonalak néha alig tudják követni a formát, mégis elképesztően precízek, fájóan pontosak a művész és modellje szinte kézzelfogható belső világának ábrázolásában. Elutasítva a puszta leírást mint munkamódszert Szajkó egy más világ illusztrálása felé közelít, egy tapinthatatlan valósághoz, amely azonban az ő számára sokkal igazabb. Rajzai valójában nem mások, mint maga a vonalakkal elmondott lényeg, az őszintén, nem pedig az „igazságosan” elbeszélt, mert az „igazság” itt nem fontos. A művész meghívja a szemlélőt, vegyen részt a tapinthatatlan, de valódi felkutatásában. Ha ezt megtalálja a rajzokban, akkor megérti a mondanivalójukat.
Nela TONKOVIĆ (Farkas Zsuzsa fordítása)
