Másodszor már nem kellett volna visszamennünk, tudtam jól. Viszont szükségem volt egy jó fotóra az öregről. E miatt a kettősség miatt voltam tartózkodó, amikor András rám kérdezett, kell-e kép a sztorihoz. Persze hogy kellene… Valami olyan, amely a fejemben összeállt. Az öreg ül a kosarai közt egy kis sámlin, gatyája szárát belegyűrve a kötött harisnyába, ül csendesen a novemberi hideg délelőttben faklumpákban és ciroktörmelékkel borított kék kabátban a műhely közepén. De a képen nemcsak ő látszik, hanem a kucsmája feletti padlás is a száradó szénával, a háta mögötti farakás, odébb a csutkás, az elkészült kosarak és seprűk, a lovakat régen látott szekér a cirokkötegekkel. S látszik a bácsikával szembeni téglafal, a kis boroshordó, benne a lopóval (igazi tökből), a nejlonnal beszegett istállóablak és a tanítványok leheletgomolyagjai. Ilyen képre lenne szükségem, egy körpanorámára, melybe a fotómasinán kívül gömbszerűen az egész tér belegörbül. Ilyen képet készíts nekem, András!
Tartottam attól, hogy a másodszori megkeresés csak felizgatja az öreget. Éppen a látogatásomat megelőző napon rabolták ki, panaszkodta el nyomban a beszélgetés kezdetén. Vörös, karikás szemén láttam, nem lesz ebből interjú. Csak beszélgetünk, nyugtattam meg, nincsen semmi baj. Őnála mindig nyitva marad a kapu, mentegetőzött, hiszen bárki betérhet kosarat, seprűt venni. S ezt figyelhették ki, hogy ha valaki őhozzá jön, az pénzzel jön. Míg a műhelyben válogatta a vesszőket, valaki belépett a konyhába, felmarkolta a pénztárcáját a nyugdíjával együtt. Most reggel is, mielőtt nekikezdett volna a munkának, ezért jártak nála a rendőrök. Hátha találnak valamit. Bár az igazolványát. Kupuszinán régen ilyen nem volt. Mondják, hogy autókkal jönnek idegenek délről, kifigyelik az öregeket, s egy óvatlan pillanatban rájuk törnek. Az öreget felzaklatta az eset, mentegetőzik is, hogy ma igazán nehezen találja a kifejezéseket, a munkával sem halad. Lám, már majdnem dél, s csak a második seprűt csinálja. Pedig szükség lenne rájuk, főleg most, hogy oda az egész nyugdíj. Aztán mégiscsak sikerül elterelni a gondolatait a közelmúltról.
Ladányi István a nyolcvan felé ballag, s immár negyvenvalahány éve bogozza és fonja a fűzfavesszőket kosárrá, köti söprűvé a makacskodó cirokot. Nyugdíjba vonulása után a rádiózás mellett ez tölti ki egész napját. Meg a tanítványokkal való foglalkozás. Ha már nagyon fáj a derék, vagy szédülés környékezi meg (ez utóbbi egyre gyakrabban jelentkezik), a szomszéd fiatalasszony és kisfia húzza be a kertből a vesszőkötegeket, ők készítik az öreg kezébe a különböző formájú metszőollókat, lyukasztószegeket, késeket és fogókat a Pista bácsiénál is alacsonyabb sámlira. Az állatok etetésében is ők segédkeznek, s őszidőn, amikor a dér megcsípte a szőlőt, a szüretnél és a borkészítésnél is segítő jobbot nyújtanak. Most a fiú is, édesanyja is kísér az öreg után botladozva a hepehupás téglaudvaron. Majd legközelebb, igen, akkor interjút adok, de most nem tudok, értse meg. A fülnek kedves középzárt e hangok, lágyan sóhajtó í-k. Megértem. De ki gondolta volna akkor, hogy három óra sem telik bele, s az újságíró ismét megjelenik a girbegurba Diófa utcában?
Másodszor szinte rátörünk az öregre, három újságíró és András a fényképezőgépével. Aggódom is érte. Aztán a nyüzsgés valahogy jó kedvre hangolja. Andrásnak engedelmeskedve, a világosság felé fordulva mímeli a munkát: a vesszőknek még száradniuk kellett volna, hiába mutatnak jól a képen, ezekből nem lesz kosár! Attól még tűzdeli a kosarakat, görbíti a hajtásokat. Egy fűzfavessző végének imbolygását figyelem, ahogyan csapdos a padlástér szénaillata felé. Közben vásárlók is érkeznek, a kisebb, „húsvéti” kosarak kelendőbbek. Az egyik kolléga is meglepi magát kettővel.
Aztán ez a kép rögzül bennem mégis Ladányi Istvánról, a másodszori találkozás emléke kiegészítődve, összekeveredve félelmemmel. Egy teljes kép, száradó csutkák szagával, délutáni fáradt fénnyel, a faklumpa klaffogásával és a vöröslő szemekkel. Legközelebb utánfutóval jövünk, a seprűknek is legyen hely, neveti valaki. Legközelebb.
