A padláson találtam meg a citerát is. Már ahogy volt, pókhálóval, porral vastagon belepve is látszott, hogy nagyon viseltes, de azért lehoztam a padlásról.
Volt még rajta néhány teljesen elrozsdásodott drót is.
Tisztogatása közben kiderült, hogy fedőlapja megrepedt, az egyik oladala lyukas, de a feje csigafaragványos.
Átvittem a harmadik szomszéd Szekula bácsihoz, az ezermesterhez, s megkérdeztem mit szól, meg lehetne-e, meg tudná-e javítani?
– Ennél jobb állapotban lévőknél sem lenne nagyon érdemes a javítással bíbelődni – mondta elsőre. – Legfeljebb csak a fejet lehetne meghagyni belőle, ha jól letisztogatnánk, úgy tönkrement már, hogy hiába toldoznánk-foldoznánk, végül se nem nézne ki rendesen, se nem szólna szépen – fűzte hozzá lemondóan.
Arra a dünnyögésére, hogy nincs is annyi ideje, hogy ilyen szöszmöszölést elvállalhatna, már nem is tudtam odafigyelni.
Nagyon levert lehettem, mert egy idő után, amikor már a nyúlketreceket jártuk körbe, egyszer csak megveregette vállam és így szólt:
– No, azért ha lesz egy esős hetünk az ősszel, a csigafejhez készítünk neked egy új citerát, úgyis hozzá kell nyúlnom az eltett fenyődeszkákhoz.
Két héten át szinte naponta tisztogattam a csigafaragványt, s lestem a rádió időjárás-előrejelzését. Mire megjött az eső, a húrokat is meghozta nagybátyám Ljubljanából. Szekula bácsi pedig a dobozt már össze is enyvezte, sőt a kóták helyének megkeresésében és kijelölésében még én is segítkezhettem.
A citera iránti rajongásom nagyban megcsappant, amikor nemsokára kaptunk nőveremmel egy harmonikát és én is elkezdtem zeneiskolába járni, de első igazi hangszerem csigafaragványos fejét gondolatban még ma is gyakran megsimogatom.
