Az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban Miroslav Antić Fehér gyászmise (Parastos u belom) című színművét Petar Jovanović állította színpadra, így több mint fél évszázad után újra műsorára tűzte az a színház, amelyből elindult. Ősbemutatója 1959. október 2-án volt, Miroslav Anti ć ugyanis az újvidéki Szerb Nemzeti Színház színészeire írta, nekik szánta. Az idei Sterija Játékok közönsége már láthatott egy előbemutatót, amely – a maga egyszerűségében – egy Újvidék környéki tanyán zajlott.
A darab lényegében arról a féltve őrzött melankóliáról szól, amelyet legjobban az alföldi tespedtség, a tág síkságon élők közös magánya és a közösen megélt, közösen dédelgetett, de legfőképpen a közösen kieszközölt édes hazugság éltet.Miroslav Antić a velejét ragadta meg annak a könnyekbe mártott örömnek, amelyet csak azok ismernek, akik a hol lápos, hol sivatagos, hol napos hol zivataros, hol a férges nappalba, hol a ködös éjszakába burkolózó alföldi síkságon élnek. A darabban körvonalazott négy tanyalakó akár archetípusa is lehetne annak a mikroközösségnek, amely tovagördíti az általuk megszokott, mások által meg nem értett életmódot. Egy vak anyával találkozunk, aki azt hazudja, hogy lát; a férjezett lányával, aki lényegében anyja árnyékában éli továbbra is életét anélkül, hogy vakságáról tudna. Egy fiú is színre lép, aki tisztázni akarja a viszonyokat, de a konfliktus megoldását ő is inkább a megalkuvásban látja. A darab negyedik szereplője pedig a lány férjének apja, aki még fia halálán is meghitt könnyedséggel tud napirendre térni, annak érdekében, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt. A fiú, vagyis a férj, akit soha nem látunk, pedig holdkóros, aki a házasság kilenc éve alatt minden éjszaka csónakba száll és elevez a mocsárba.
A konfliktus a férj halála, amely első megjelenésekor csak látszat, hazugság, egy kis időre rá pedig ténylegesen bekövetkezik. Az igazságot viszont végig nem tudjuk meg, és ez az igazságkerülés az, amely a játékra rányomja a bélyeget. A darab lényege az a kétely, amelyet végig megőriz. Nem tudjuk, hogy a férj meghalt-e vagy sem, azt sem, hogy írt-e levelet vagy sem, ha írt, akkor azt valóban ő írta vagy sem, hogy valóban holdkóros vagy sem és folytathatnánk…
Az előadással annyi a gond, hogy a rendező – a szöveghez való ragaszkodáson, a szöveg adta lehetőségek minimalizálásán túl – nem tudta fokozni, de még felszínre hozni is alig ezt a kétely támasztotta feszültséget. A színészek csak érintették azokat a jellemeket, amelyek megteremtették volna ezt a feszültséget. A lány szerepében megjelenő Jovana Balašević egy sokkalta szorongóbb, neurotikusabb, szellemében megtört és ennek hangot adó, ám ebbe mégis beletörődő jellemet kellene megformálnia. Dadog, de ez korántsem elég. Elégedetlennek kellene lennie, ám ennek az elégedettségnek egy nagyon távoli ziláltság kellene hogy megadja az alaphangját. Egy pillanatban térdre borul, egy fergeteges kacaj és sírógörcs közötti állapotba kerül, miközben vállával érinti a földet. Ezt a testi-lelki állapotot kellett volna szétfeszítenie az előadáson. Marko Marković, aki tékozló fiúként érkezik haza, igazságot akar osztani, fényt árasztani – erre viszont nem kerül sor. Ő is csak megérinti a szerepet, holott el kellene merülnie benne. Egy vitriolosabb hangra lenne szükség, valami olyanra, ami a zseniális téboly határát súrolná, ami szaggatni, tépni, tiporni akar mindent, de amely a végén mégis a saját irháját menti, és nem hanyatlik bele az önpusztításba. Látnoki ihletettségre lenne szükség, és egy kicsit több abból a dzsentri galantériából, amelyet megérint. A rendező emellett egy kicsit szájbarágós módon rendre elmondatja a színészekkel azokat a kulcsmondatokat, amelyekre már egyébként rég rájöttünk, és bár az idő kényszeredett mozdulatlansága a tét, bizonyos helyeken gyorsabb mozdulatokra lenne szükség. A végén mindannyian egy fehér keret mögé kerülnek, ami vizuálisan remek megoldás, a gond csak az, hogy – mire a keret leereszkedik a mennyezetről, és a kellő magasságban megállapodik – már rég tudjuk, mi a célja vele. A csattanó tehát sok esetben célba talál (verbálisan, vizuálisan stb.), csak az utána következő várakozás tompít az érzésen.
Az előadásban, ahogy erre már utaltam, kitűnő a térkezelés. A színészek egy kanapén ülnek, mögöttük pedig csak a családfát szimbolizáló egymásba kapaszkodó képkeretek függnek. Emellett csupán egy láda és egy szék van a színen. A hatalmas fekete űrben egy portól és pókhálótól fehéren körüllengett családot látunk, amely bár mereven ragaszkodik az idő múlásához, nem vesz tudomást arról, hogy az idő nem egy helyben topog, hanem előre halad. A helyzet pedig radikálisan a valóságon túl játszódik, abban a kényszerhelyzetben, amelyet a realitás túlpartján évek óta építgettek maguknak. Egy hermetikusan lezárt világ tárul fel előttünk, egy világ, amely létrehozza a saját szabályait, de el is pusztít mindent, ami ellene szegül, és még akkor is ilyen marad, ha belekontárkodunk.
