Altatás előtt azt mondta a nővér, hogy ne féljek, nem jönnek elém a halott rokonaim, ez nem olyan lesz! – Akkor milyen lesz? Nem látom föntről magamat, és hányinger is csak akkor fordulhat elő ébredés után, ha előtte begörcsölök a félelemtől.
Szétrakott lábaim közül látom a készülődő orvost, aztán inkább a fejem fölötti lámpákba nézek. Elvakít, a szorosra zárt szemembe rejteném a fényt. – Kérem, nyissa ki a szemét! Akarom, de az akarás kialszik a fényekkel együtt.
Homályos kórtermi ébredezés. Hosszú és lassú mozdulatokkal úszom körül a termet, idegennek tűnik a köntösöm, de a kezem és a lábam is az, és az üres hasam feneketlen szakadékként tárul. Dadogós és ragadós szavak folynak körülöttem. – Fölöslegesen esett pánikba! Valaki paskolja arcom. Zöld és fehér foltok örvényei, mint a vízbe mártott festékes ecset, vagy mintha temperába, fehérbe öntené valaki a zöldet. – Nehogy rosszul legyen! Kér valamit?
Nem akarok semmit, csak eltűnni a gyomromig érő sötét tölcsérben, a keskeny csövön visszakúszni egészen a szélesedő részig, kibuggyanni belőle, szétloccsanni a kórház, a város, a földrész fölött! Zöldre és fehérre, akár kékre is festeném a térképet, csak hagyjon magamra mindenki, és ne vegyék el tőlem ezt a furcsa közeget, ami nem levegő, valami más, de most ebben létezem. Támpont és kapaszkodó nélküli tér, vagy éppen a tér hiánya teszi: nincs hol visszanyerni az egyensúlyt. A végtagok sokáig nem értik az agy parancsait.
– Most akkor én innét elmegyek! A lábam végre mégis talajt ér, ismét van erre és arra, már lépnék, amikor a pasztellszínekbe egy harmadik, erőszakos szín vegyül: nézem a fehér papucsot, rózsaszín sziget a gyorsan növő vörös tengerben, aztán forgás, már színét vesztett örvény, fogvacogtató feketeség, riadalom.
Egy hét csak, és már otthon. Igazi étel, illatos kalács és puha meleg. Csörgés és csikorgás helyett lágy neszek, és a lábujjhegyen lépkedő család, szótlan részvétük. A szavak csak évekkel később érnek utol.
