Nagymama, amint hazaért a templomból, azonnyom meghintette a kenyeret a frissiben megszentelt vízzel, majd semmilyen tekintettel az éppen öltözködőkre – pedig hajnali miséről lévén szó, mi még éppen csak kelőfélben – hol magában, hol fennhangon imát mormolva körbejárta a ház összes szobáját.
És kortyolt is a szenteltvízből. Azt mondta:
– Bár nem vagyok beteg, egy kicsi ebből az egészségesnek is jót tesz!
És hogy ne feledjük el, nála lesz, benn a zöld kredencben, ha valakinek netán megfájdulna a feje, gyorsan elmúlik, ha ezzel kicsit megborogatják homlokát, ő ezt már sokszor kipróbálta, és biztosak lehetünk abban, hogy ez tényleg így van.
Régebben, mikor még nagyapa nem betegeskedett, s nem velünk, hanem saját házukban laktak az Újsoron, a tisztaszobájukban volt egy falra akasztható, cserépből készült szenteltvíztartó is, mindjárt az ajtó mellett, és akárhányszor valaki oda bement, az ujját bele kellett mártania, s úgy vetnie keresztet.
Aztán még azt is hozzátette:
– Vannak, akik babszemet is dugnak ilyenkor a kulcslyukakba, a küszöbre meg fokhagymát szórnak, hogy ha halottja lenne – ne adja Isten! – abban az évben a családnak, biztosan a mennybe jusson, de ezt én már inkább csak babonaságnak hiszem, nem is csináltam sohasem.
A háromkirályjárásra viszont jól emlékszik, mert valamikor még hozzájuk is bekéredzkedett a házról házra járó három legényke csákóval a fejükön, fehérbe öltözve, egyikük hatágú csillagot tartva a kezében, mely csillag közepe szitából volt, rajta egy kis gyertyával, és megkérdezték:
– Bë szabad-ë gyünni a csillaggal háromkirályt köszönteni?
Estefelé még egyszer meggyújtottuk a karácsonyfák gyertyáit, elvettük a sárgulásnak indult búzát a gipszbáránykák elől, majd leszedtük a karácsonyfát.
