A könyvtárosokkal kapcsolatban számos sztereotípia él az emberek fejében: van, aki a régi kötetek porával belepett kékharisnyáknak hiszi őket, akiknek a legfőbb céljuk mindenáron megnehezíteni az Áhított Könyvhöz jutást; és van, akinek a Danielle Steelt istenítő vénkisasszonyok jutnak róluk eszébe, akik többet tudnak a Való Világ lakóiról, mint arról, hogy ki írta Az arany ember t. A potenciális olvasók többsége velük is úgy van, mint a könyvtárakkal: félelmükben inkább feléjük sem néznek.
Szerencsére azonban nálunk, a Vajdaságban is akadnak olyan könyvtárosok, akik tevékenységükkel igyekeznek lerombolni – de legalábbis megkérdőjelezni – ezeket a közhiedelmeket. Közéjük tartozik Hicsik Dóra, a szabadkai Városi Könyvtár fiatal munkatársa is, akinek – és ezt túlzás nélkül állíthatom – pár év alatt sikerült fenekestül felforgatnia a kölcsönzőosztály magyar részlegét: egy barátságos kuckót alakított ki az addig zsúfolt és sötét teremben. Az ETO-szabályzatot betartva átrendezte az állományt, így a helyiségből kikerült az a polc, amely nehezítette a járást, a meszelés után pedig fotelekkel és kávézóasztalkával rendezte be az ablak előtti teret, ahol most már akár újságot is lehet olvasni. Neki köszönhető, hogy a Városi Könyvtárnak saját adatlapja van a Facebookon – ahol egyébként egy olvasásszociológiai felméréshez szükséges kérdőívet is kitölthetünk –, sőt egyik kolléganőjével egy, a konyvtar-ami-korbevisz.blogspot.hu címen elérhető blogot is vezet. Azt mondja, az emberek szeretik, ha megszólítják őket, ha foglalkoznak velük, ő pedig erre épít.
Arról, hogy miként próbálja becsalogatni és benn is tartani a látogatókat, beszéljen inkább ő maga.
– Tízéves korom óta vagyok a tagja a Városi Könyvtárnak, úgyhogy ez számomra nem csupán egy munkahely, inkább a második otthonom: nagyon szeretem. A meszelés azért volt jó, mert minden könyvet a kezembe vehettem, így közvetlen tapasztalatot szereztem róluk. Ezenkívül sokat inspirálódom: nyitott vagyok, akárhol járok, szeretek bemenni az ottani könyvtárba, s ha észreveszek valamilyen figyelemfelkeltő újdonságot, igyekszem meghonosítani itthon is. Rengeteget jelentenek például az olyan apróságok, mint az idézetláda, amelyből látogatóink kedvükre húzhatnak híres írók és költők sorai közül, így mintegy egész napra szóló üzenetekkel bocsátjuk őket útjukra. Ugyanez a funkciója a hirdetőtábláinknak és pannóinknak, amelyeken az éppen aktuális jeles napokkal kapcsolatos idézetek és képek szerepelnek. Fontos, hogy ha betérnek hozzánk az emberek, ne álljanak meg az ajtóban, hanem merjenek beljebb jönni, bejárják a könyvtár területét: ha belépnek, vessenek egy pillantást az új könyvekre, aztán pedig nézelődjenek az eldugottabb helyeken lévő legnépszerűbb kötetek után, hátha útközben találnak még kölcsönözni valót. Van ajánlókönyvünk is, amely a valamikori olvasókörök szerepét tölti be, hiszen a kérdőívet kitöltve olvasmányélményeiket oszthatják meg egymással az olvasók. Ehhez hasonló a smiley-akciónk, amelynek során mosolygós vagy éppen kék színű „haragudó” arcokat ábrázoló könyvjelzőket osztogattunk, és olvasóink annak megfelelően csúsztathatták bele őket a kikölcsönzött könyveikbe, hogy azok mennyire tetszettek nekik. De nyomtattunk egy útmutatót a honlapunkon elérhető, szlovén fejlesztésű, szerb elektronikus katalógus, a COBISS használatáról magyar anyanyelvű tagjaink számára, melynek segítségével online is áttekinthetik a könyvállományunkat.
A KÖNYVTÁR A NEMZETPOLITIKA SZOLGÁLATÁBAN
Dóra azt vallja, egy könyvtárosnak sem szabad megmaradnia a negyven évvel ezelőtti szinten, nekik is haladniuk kell a korral. Ő például különféle továbbképzésekre jár, legutóbb éppen Budapesten az Országgyűlési Könyvtár vendége volt.
– A Kárpát-medencei fiatal könyvtárosoknak szóló ösztöndíjprogram elindítása a Magyar Könyvtárosok Egyesületének ötlete volt. Ehhez a kezdeményezéshez adta a nevét a parlament elnöke, így Kövér László védnöksége alatt került sor az egy hónapos szeptemberi továbbképzésre. A bekerülés feltétele egy önéletrajz és egy motivációs levél megírása, valamint egy pályamunka elkészítése volt, amelynek esetében három témakör közül választhattunk. Az én dolgozatom címe Akönyvtár a nemzetpolitika szolgálatában volt, és arról vázoltam fel egy képet, hogy miként lehetne a magyar olvasók igényeinek minél megfelelőbben fejleszteni az intézményünket. Kifejtettem például, hogy mivel Szabadka egyetemi város, szükség lenne az itt található felsőoktatási intézmények profiljához alkalmazkodó gyűjteményekre is. Olvasóink többnyire a magyarországi médiát követik, emiatt olyan kiadványokat kellene vásárolnunk, amelyeket ott látnak, és persze nem csak egy példányban. Arról nem is beszélve, hogy jó lenne szorosabban együttműködni az anyaországi könyvtárakkal, így akár különféle csereprogramokat is szervezhetnénk.
A tíz, többségében határon túli és 35 éven aluli könyvtári dolgozó közül négyen Erdélyből érkeztek, egy-egy könyvtáros Felvidékről, Kárpátaljáról, Szlovéniából és Miskolcról jött, Vajdaságot pedig ketten képviseltük a topolyai Népkönyvtár informatikusával, Bednárik Prokec Zitával. A program fő célkitűzése az volt, hogy kapcsolatot építsünk, és megismerkedjünk a magyarországi könyvtárhelyzettel. Ennek megfelelően nagyon sok gyakorlati tudnivalót sajátíthattunk el, megfordultunk az Országos Széchényi Könyvtárban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, az egyik fiókkönyvtárában, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Könyvtárában, a kecskeméti Katona József Könyvtárban, ellátogattunk az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetébe és Tihanyba, továbbá megtekintettük a Lakiteleki Népfőiskolát. A legtöbb időt az Országgyűlési Könyvtárban töltöttük, mivel ez az intézmény volt a program szervezője, s főként Redl Károly tájékoztatási igazgató kalauzolt bennünket. Mivel a szakmai továbbképzés kifejezetten nemzetpolitikai irányultságú volt, ezért vendéglátónk működésének feltérképezése mellett az Országgyűlés munkájának megismerése (bizottsági ülések figyelemmel kísérése, karzatlátogatás, a képviselőkkel való beszélgetés) és természetesen az egymással való ismerkedés is a program fontos részét képezte. Ez amiatt lényeges, mert – talán hihetetlennek tűnik, de – tőlünk is bárki jelentkezhet, hogy mondjuk az Országgyűlési Könyvtárban szeretne kutatni, nekünk pedig kötelességünk őt segíteni ebben. Eddig is igyekeztem szövögetni a kapcsolati hálót: előfordult, hogy írtam a könyvtáros levelezési listára, hogy magyar nyelvű ETO-táblázatra lenne szükségünk, és a válaszból rögtön megtudtam, hová fordulhatok, úgyhogy hamarosan hozzá is jutottunk. Ez a továbbképzés amiatt is sokat jelentett a számomra, mert a belgrádi bölcsészkaron ugyan van könyvtáros szakirány, a zombori Pedagógiai Főiskolán pedig iskolakönyvtárosnak lehet tanulni, az újvidéki Magyar Tanszéken viszont már nincs erre lehetőség, ezért számunkra különösen fontos a magyar könyvtári szaknyelvnek az ismerete, hiszen a könyvtárosi szakvizsgánkat is csak szerbül tehetjük le a Maticában.
Számomra a legérdekesebb a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban tett látogatásunk volt, hiszen a szabadkaihoz hasonlóan az is a városi könyvtárak típusába tartozik. Ők is egy régi épületben kaptak helyet, amit szerintem példamutatóan tudtak átalakítani a XXI. század követelményeit kielégítőre. Megvették a mögöttük lévő házat, és egybenyitották a már meglévővel, valamint befedték az udvart, így nagyobb teret nyertek, s ennek köszönhetően lett kávézójuk, recepciójuk és információs pultjuk, a különféle gyűjtemények pedig az emeleteken kaptak helyet. Izgalmas volt látni a régi kiadványok eredeti példányait, így például az OSZK-ban Madách Az ember tragédiájának első kiadását, vagy az Országgyűlési Könyvtárban a századforduló tájáról származó, kéziratos parlamenti feljegyzéseket. Ez az intézmény egyébként gyönyörű helyen van, a parlament kupolájában, ezért annak az ívét követik a folyosói, a gyűjteménye pedig az 1800-as évek újságaitól kezdve a politikai, történelmi, közgazdasági és irodalomtörténeti szakkönyvekig terjed. A képviselők állítólag nem igazán veszik igénybe ezt a könyvtárat, sőt, azt hiszem, a Rákosi-korszakban volt egy olyan időszak is, amikor csak a Duna felőli főbejáratán át volt megközelíthető, a honatyák országgyűlési bejáróját befalazták, mondván: „A képviselőknek nem kell annyira okosnak lenniük, hogy könyvtárat látogassanak”. A honatyáknak nincs idejük olvasni, ezért általában az asszisztensüket küldik a könyvtárba, emiatt a könyvtárosok különféle segédanyagokat készítenek a számukra: nemzeti ünnepekkor például külön nyomtatnak nekik egy füzetecskét az ünnep eredetével, idézetekkel és válogatott bibliográfiával. Ez a mi viszonyainkra alkalmazva is érdekes lenne: mondjuk szeptember 1-jéhez vagy a ballagáshoz közeledve mi is összeállíthatnánk ilyen anyagot a tanárok és a diákok számára. Mindenképpen fontos tehát, hogy igazodjunk a használók igényeihez.
Dóra a Kosztolányi-napok szervezéséből is kiveszi a részét, nem csoda, hogy a továbbképzés folyamán, a Kulturális örökség napjain is Szabadka híres szülöttéről tartott prezentációt.
– Szerintem fontos, hogy ha már egy olyan épületben vagyunk, ahol a Pacsirta egy része játszódik, kihasználjuk ezt, és könyvtárosként szerepet vállaljunk a város művelődési életében, akár úgy is, hogy a múzeummal együttműködve Kosztolányi és Csáth szabadkai éveinek helyeihez kapcsolódó túrát szervezzünk.
Reméljük, hogy Dóra még sok színes ötlet megvalósításával örvendezteti meg a Városi Könyvtár olvasóit. Sok erőt és kitartást kívánunk neki ehhez!
