A Temerinben született nagy szerb klasszicista, Lukijan Mušicki (1777–1837) és a korabeli magyar írók kapcsolatairól olvasva szinte minden alkalommal szóba kerül – és joggal – Kazinczy Ferenc nevezetes levele, amelyben a magyar felvilágosodás vezéralakja, az irodalmi élet szervezője dicsérő szavakkal szól mind az akkor még Szerémségben élő ortodox papneveldei tanárköltőről, mind a szerb nyelvről, amelyen – mint írja – a Hasanaginicához hasonló remekművek születtek. Kazinczy ebben a levelében fejti ki a kultúrák közötti előítélet-mentes kapcsolatteremtés máig érvényes humanista hitvallásának egyik alaptételét: „ ... az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös, s a jók s bölcsek fellelik egymást különböző feleken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei felakadnak a ruhán és a hangzaton!”
De milyen előzményei voltak a Széphalmon élő mester Karlócára küldött levelének? Mušicki ugyan tudott magyarul, sőt jogi tanulmányai idején Pesten is tanult, szorosabb kapcsolatokat azonban magyar írókkal nem épített ki s nem ápolt. Egyetlen kivételnek egykori iskolatársa, az egri születésű, Pesten működő szerb származású ügyvéd (majd táblaíró) Vitkovics Mihály számított , aki nemcsak poétai babérokra pályázott, de irodalmi szalont is fenntartott, melyet a kor jeles magyar írói is látogattak. Vitkovics azonban nemcsak magyarul írt, hanem – noha jóval kevesebbet – szerbül is, Mihailo Vitkovićként, mi több, lefordította a magyar jakobinusok üldözése során rejtélyesen eltűnt fiatal prózaíró, Kármán József szentimentalista regényét is, a hősnő nevét Fanniból Milicára szerbesítve. Vitkovics élénk érdeklődéssel figyelte mind Karađorđe Száván túli küzdelmeit, mind a különféle országokban szétszóródott szerbség irodalmi ébredezését. Többek mellett Dositej Obradovićtyal, Vuk Karadžićtyal, de legfőképp Mučickival levelezett, aki 1807-ben lelkesen számol be neki szünidei kirándulásairól Szerémség addig általa még nem látott tájain – „Voltam az ezüstben gazdag Zimonyban” – és az országhatáron túl, a függetlenségéért küzdő Szerbiában. „Ah, Mišo, minő látvány van odaát! Minő tágasság, mily gyönyörűség! Mennyire szépséges a Vračar és a Topčider felé tekinteni, melyek a szerb vitézségtől dicsők!” Vitkovics mindenekelőtt a fontosabb kulturális eseményekről tájékoztatja barátját. 1809 szeptemberében például javasolja, hogy szerezze be Révai és Beregszászi nyelvkönyveit. „A magyar nyelv, amelyet tudsz, grammatikai ismerete nagy segítségedre lenne. Következésképpen jó volna, ha megvennéd a legújabb kálvinista Bibliát, amelyet egyenesen eredetiből fordítottak.” Egy másik levelében pedig arra biztatja Mušickit, hogy küldjön híreket a számára, hogy azokat ő majd továbbíthassa a magyar sajtó képviselőihez. „Ha a szerb újságokban nem hagyhatunk emléket irodalmunknak vagy más eseményeknek, amelyek érdemesek, hogy az utódokra szálljanak, akkor legyenek meg a magyar újságokban, s idővel, ha támad valamely pravoszláv historkus, legyen valami forrása vagy skicce a munkájához. (...) Hadd tudják egyesek, hogy mi is élünk.”
Néhány év múlva barátja archimandritává történt kinevezésekor szerb nyelven írt, antik veretű ódával tiszteleg lelkesen:
Te is világunk múzsája az égben,
Hisz Jupiternek is tetszik e líra,
Vedd át s a kedves szép szerémi dalt mind
Zengd ki dicsően.
Őt is, ki lelkem fél-fele, dicsőitsd,
Szerbia hősi dalnokát, Mušickit.
(Lukijan Mušickihoz, amikor archimandrita lett – Fodor András fordítása)
Ezt azonban egy évvel korábban már megelőzte a sajátságos, „két vegyértékű” verses levelezés Vitkovics/Vitković és Kazinczy, illetve Mušicki között. Kazinczy verses levelének egyik részletében (Poetai epistola) – melyet Vitkovics büszkén továbbít a karlócai költőhöz – Mušicki azonnal észreveszi a barátian lekezelő kitételt („A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj / Rengő karokkal mátkád szép keblébe”), s mivel nem minden féltékenység nélkül figyeli, hogyan szippantja be Vitkovicsot a pesti magyar irodalmi élet, úgy érzi, itt a pillanat, tollat ragad, és nyolcvannyolc soros ódában inti s buzdítja társát a költői mesterség szerb nyelvű gyakorlására:„Idegen nyelven szólsz te mindig, / Végre mikor leszel ujra szerbbé?” Közben metaforává érleli a nemzeti ébredés akkor még eleven, de kétszáz év alatt mérgező eszmehullává csépelt axiómáját, mi szerint az egyén: semmi, a nemzet: minden. „Benne vagyunk mi dús-leveles fatörzs,/Rajta kívül csak könnyű, leszáradó/ Gallyak.” Valójában programverset alkotott Mušicki, melynek fő üzenete Herder szemléletének jegyében, hogy a nyelvet „nemzeti kincseiért” kell szeretni. Szétszórt nemzete felemelkedését a hittől és a nyelvtől (amely „művelendő parlag”), ám nem utolsósorban Ferenc császár kegyeitől várja. A „kurta, ősi szerb dicsőség géniuszát” füleli, aki „fojtott szavakkal” így beszél:
Volt sok, kinek természete, nyelve is
A szomszéd dákokéba simult bele;
Ez turbánossá lett, az Árpád
Nyája között idegenbe tévedt.
Szerencse még, hogy van maradék elég,
Szövetkezésre tán akad új esély.
Szolgál a német sok jogarnak,
Ámde csak egy a mező, melyen szánt.
Legyen a föld tinéktek a hit s a nyelv,
A művelendő parlag, amelybe ti
Szórjátok majd sietve Pesttől
Cserna Goráig a tiszta magvat.
Mindennek magvait, mi igaz, mi szép,
S mi jó, vessétek közhasznunkra el,
Az egyezségtek lesz a harmat,
Majd odahinti kegyét a császár.
(Óda Mihailo Vitković barátomhoz, a főtisztelendő budai konzisztórium fiskálisához – Fodor András fordítása)
Vitkovics, aki egyaránt nagy tisztelője Mušickinak és Kazinczynak, egy 1811 karácsony böjtjén keltezett levél kíséretében továbbítja a verset Széphalomra. Számára félreérthetetlen a helyzet: „Ő (ti. Mušicki – Cs. B.) olvasván a hozzám írt Epistoládat, tűzbe jött, s lantjával a rác literatúrára édesget.” Hozzáteszi: „Beszél, ír szlavóniai, rác, orosz, görög, magyar, francia, német, deák, sőt zsidó nyelveken. És mindezek teszik azt, hogy keresztet nem kaphat. Ezt ne csudáld, mivel ezen derékségei mellett hízelkedni, csúszni, mászni nagyon nem tud.” Kazinczy ugyan nem érti a karlócai költőtárs verssorait, s ezt maga is megvallja, de Vitkovics levele arra serkenti, hogy maga is kifejtse nemzeti irodalom és nyelv emancipációjával kapcsolatos etikai maximáit a többnyelvű és nemzetiségű országban. A legnagyobb tisztelet hangján beszél Mušickiról, hiszen, mint mondja, „poétai tüzét” néhány versének német fordításából ismeri. Mivel nem tud szerbül, nyilván Vitkovics levelének „a rác literatúrára édesgetésre” vonatkozó kitételéből érezhet rá a háttérben megbúvó gyanakvásra, ezért kellő empátiával, kétértelműségek nélkül fejezi ki attitűdjét, rávilágítva annak erkölcsi megalapozottságára: „… ne hidd, hogy igyekezeteket kancsal és kaján szemekkel nézem, sőt hidd, hogy szívesen óhajtom, hogy a mennybeliek dicső igyekezeteteket megkoronázzák. Az én patriotizmusom nem ellenkezik a kozmopolitizmussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegíteni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek kárukkal virágozzék az én nyelvem…”
Ennél többet, lényegesebbet e kérdésről ma sem mondhatunk.
