Ez a szenteste életbevágó és meghatározó esemény volt édesapám életében. A naplójegyzete és az elbeszélése alapján írtam le, mi történt vele azon a havas téli napon a nyugati fronton.
1944. december 24-én apám éppen a reggeli parancskiadásra készült, kilépett a bunker ajtaján, amikor motorzúgást, idegen hangokat hallott.
– Angolok vagy amerikaiak lehetnek, felderítők – gondolta, és visszahúzódott a fedezékükbe. A nyitott dzsip továbbhajtott. Kimerészkedett hát újra, és fehér köpenyében a hóban kúszva megpróbálta meglesni őket. Már távolodtak az egyetlen ösvényen, amely a védvonal előtt húzódott. – Ezek csak erre jöhetnek vissza – állapította meg magában. Izgatottan ment a parancsnoki fedezékbe. A titkot megtartotta magának. Nem tett róla jelentést. Az eligazítás és vételezés után visszaindult a bunkerbe a szakaszához, amely vele együtt hat emberből állt.
Tiszta, csendes decemberi nap volt, el lehetett látni a hegy alatt megbúvó falucskába. Lent az emberek mozgolódásából kivehető volt az ünnepre való készülődés. Hatalmas honvágya támadt. Hazagondolt. Abban biztos volt, hogy ő nem akar hős lenni. Neki családja van, őt hazavárják. Számba vette a csoportban lévő sorstársait. Egy kivételével mindnyájan nős, családos emberek voltak.
– Velük nem lesz gond – gondolta. – De mi legyen a fiúval? Hogyan viselkedik majd, ha visszafelé jönnek az amerikai felderítők?
A fiú volt a tolmácsuk, jól beszélt németül. Nem lehetett azonban tudni, mennyire németbarát, esetleg Hitler-imádó. Ezt már nem lesz idő megállapítani – morfondírozott –, mert elárulhatja magát. Itt, most csak a szerencse segíthet. Lesz, ami lesz. Végül is, ő a felettese, engedelmességgel tartozik neki, zárta le magában az ügyet. A következő órák izgalomban teltek. A németek parancsa szerint az embereket a fedezékből csak szükségletük elvégzésére lehetett kiengedni. Ő viszont, parancsnokként szabadon kijárhatott, felderítőútra mehetett, csak ilyenkor át kellett adnia a szakasz vezetését a helyettesének, ha netán valamilyen oknál fogva nem térne vissza.
Aznap apámnak sűrűn akadt felderítenivalója, amit azzal indokolt, hogy reggel ezt kapta parancsba, mert az amerikai szövetséges csapatok közelebb húzódtak a frontvonalhoz. Lelkileg így készítette fel a társait arra az esetre, ha mégis megjelennének a felderítők. Közben beesteledett. Már reményét vesztette, hogy aznap még történik valami. A faluban megszólalt a harang. Erre újra kiment a fedezék elé, hogy legalább lélekben velünk lehessen Hegytőn. Tudta, hogy mi is rá gondolunk. Kimerészkedett az útra, ahol még látszottak a hajnali keréknyomok. Nem volt újabb, friss nyom. Mivel aznap egyetlen puskalövés sem dördült, biztos volt abban, hogy a felderítőket mások nem vették észre, valahol a közelben rejtőzhetnek. Leült az út szélére a hóba, és rágyújtott. Megint hazagondolt, miközben lent a kivilágított templom fényeit figyelte. Ahogy így ült elmerengve, valami neszt hallott maga mögött. Azt gondolta, nyúl vagy mókus mozog körülötte. Fel sem nézett. Mire alkalma lett volna védekezni, egy hatalmas fekete kéz tapadt a szájára, a másik meg felemelte ültéből. A dzsipben ülő egyik amerikai katona volt az. Mögötte a társa állt, rászegezett fegyverrel. Az ujjával mutatta, hogy maradjon csendben. Magyarul szólalt meg.
– Hányan vannak a bunkerben? – kérdezte.
– Öten – válaszolta ijedten apám. – Öt barát, ne lőjetek!
A magyarul beszélő amerikai lefordította társának, amit apám mondott.
– Ki tudod őket csendben hozni? – kérdezte a tolmács.
Apám csak bólintott. A két amerikaival a háta mögött megindult a zárt fedezék felé. Rövid köhécseléssel jelezte társainak, hogy ő közeledik, majd kinyitotta a bunker ajtaját, és beszólt a fiatal fiúért.
– Pista, gyere ki, a fegyver nem kell. – Pista kimászott a fedezékből, s amikor kint felállt, ugyanúgy, mint apámat, a fekete kéz őt is lefogta. Megmotozták és csendre intették. Apám megkönnyebbült. A legnagyobb gondja már megoldódott. Félrehívta az amerikai magyart, és kezességet vállalt a másik négy katonatársáért. A tolmács lefordította apám szavait, és az angol „oké” után apám kihívta a többieket is.
– Fiúk, körül vagyunk zárva, értelmetlen az ellenállás – mondta, bár ez nem felelt meg a valóságnak, de ennek akkor nem volt jelentősége. Társai úgy, ahogy kijöttek a fedezékből – szerencsére felöltözve –, vastag katonakabátban, bakancsban, mert a frontvonalon az volt a parancs, hogy nem lehetett levetkőzni, megindultak a két amerikai előtt a falu felé. Mindez néhány perc alatt, a sötétség leple alatt zajlott le. Amikor beértek a lombardiai faluba, az emberek már az éjféli misére siettek. Apám hihetetlen boldogságot érzett, de látta társai arcán is a felszabadult mosolyt, a megkönnyebbülést. Számukra véget ért a háború.
Apámnak élete végéig megmaradt emlékezetében ez a szenteste. Hálás volt a magyar amerikai katonának, hogy a sors az útjukba hozta.
(Dunajszky Géza matematika–zene szakos pedagógus, karnagy, népművelő és közíró 1945. május 11-én született a Kassa környéki Debrődön (Debraď). Debrődi D. Géza néven 1959-től jelentek meg írásai a felvidéki magyar sajtóban. 2007-től jegyzetei, nemzetiségi és társadalmi gondjainkkal foglalkozó írásai javarészt a magyar elektronikus portálokon olvashatók.)
