Kilencven éve született Pilinszky János. A huszadik század közepétől kezdődő késői modern lírára hatást gyakorolt a felismerés, amiről Heidegger beszél, az ember ugyanis szembekerült saját végességével. A poétikától némileg eltávolodva, és a jelenséget társadalmi síkon vizsgálva elmondhatjuk, hogy Európa a második világháborúban a korábban ismeretlen szörnyűségek és emberáldozatok között az addigi jövőképet is elveszítette. Ennek következtében a túlélők és tanúságtevők a radikálisan megváltozott világ rendjében igyekeztek megtalálni a helyüket és szembenézni azzal a ténnyel, hogy a vesztességek hatására a társadalomban betöltött eddigi szerepek, sőt az értékek is gyökeresen megváltoztak.
Kenyeres Zoltán, a korszak kutatója szerint egy ilyen történelmi törés után természetes volt, hogy a költők társadalmi érdekű tervekről és aggodalmakról beszéltek. Ez a nemzedék azonban elveszett jövőjűnek, de kifinomult érzékekkel bíró korosztálynak tekintette magát, aminek köszönhetően egyszerre vált alkalmassá a szenvedés átérzésére, és beszédmódja pedig hitelessé, amikor a lét értelmére kérdezett rá. A világpusztulással együtt a kegyelem fogalma is jelentésváltozáson ment keresztül. Pilinszky költészetében ugyanis a gyónás után kapott kegyelmet már nem követi az Istennel való közösségbe történő visszatérés, így a magány és magárahagyottság válik a költő állandósult élményévé: Mit kezdjen, akit elitélt, / de fölmentett később az ég, / megvonva tőle a halált, / mikor már megadta magát? (Késő kegyelem)
Ez a generáció úgy vélte, hogy a borzalmakkal szembenézve, önsajnálat nélkül lehet új (művészi) közösséget létrehozni. „A fiatal költők egyik csoportja azonban éppen arra találta alkalmasnak e fölgyorsult iramú korszakot, hogy belőle általános érvényű következtetéseket vonjon le az emberi személyiség természetérről a lét és az idő szüntelenül változó viszonyáról, és ennek fényében behatoljon a lélek látszólag lassan mozduló belső köreibe” – írja Kenyeres, majd kitér a jelenség poétikai elemzésére is. – „E költészet az elvont tárgyiasság költészete volt: tárgyias az ábrázolásmód és elvont a kifejezendő tartalom okán… A költő többé már nem elégedhetett meg azzal, hogy élményeit születésük állapotában, a közvetlen benyomás szintjén ragadja meg, és látványban rögzítse, hanem arra törekedett, hogy a hangulatok szüntelenül változó, megbízhatatlan szűrője helyett valami szilárdabb és tartósabb katalizátor közvetítsen tudata és a világ között… A költő önmagát és érzelmeit »tárgyként«, az érzékelésétől független valóság gyanánt szemléli, és meghatottság nélkül tárja föl olvasója előtt.”
E nemzedéket az irodalomtudomány az Újhold költőinek nevezi, mivel majdnem mindnyájan az összesen csupán hét számot megérő, de a literatúra szempontjából nagyon jelentősnek számító Újhold című folyóiratba írtak, és szinte kivétel nélkül verset. A generáció legismertebb képviselői Pilinszky János mellett Lator László, Mándy Stefánia, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György és Szabó Magda voltak. Fontos kiemelni, hogy az Újhold több szerzőjével szemben Pilinszky az aktuális társadalmi és politikai változásokra nem reflektált, és így válthatott mára az időtlenség költőjévé.
Pilinszky 60. A szenvedés és bűn metaforái.
Hatvan évet élt Pilinszky János. A recepció közismert megállapítása, miszerint Pilinszky János költészetének egyik meghatározott vonulata a transzcendens, az elbeszélhetetlen elbeszélésének kísérlete, a szerzőt pedig a 20. század legkiemelkedőbb magyar katolikus költőjének tartják annak ellenére, hogy Pilinszky az „én költő vagyok és katolikus” deklarációjával mintegy elhatárolja magát a hivatalos és intézményi kegyességi és vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől. Pilinszky, ahogy a nagy elődje és bizonyos mértékig mestere, T. S. Eliot is a társadalmat lebénultnak és sebzettnek látta, ennek következtében pedig a művészet és a benne gyökerező emberi lélek megrogyásáról és felbomlásáról ír verseiben. A jelenséget kommunikációs síkon vizsgálva feltűnik, hogy az egyének sebzett pszichéje meggátolja a közösséget abban, hogy egészséges párbeszédet folytasson. Példa erre Pilinszky bűn, apokalipszis, út és a legerősebb bibliai referenciával bíró tékozló fiú metaforáinak használata is.
Hosszasan lehetne vitázni, hogy hány jelentéssel ruházza fel Pilinszky a bűn metaforáját. A költő poétikáját értelmezők szerint a fogalom legerősebben a koncentrációs táborok élményével rokon. Pilinszky ugyanis a század botrányának nevezte a megsemmisítőtáborok létrejöttét, és ezen élmény végigkísérte alkotásait. Pilinszky lírájában a bűn metaforája abból az általánosító és keserű meglátásból táplálkozik, hogy az egyén a teljes, a könnyebb szemléltetés érdekében homogénné gyúrt emberiség foglyává vált, miközben kiszolgáltatottsága a tömegpusztító eszközök által elképesztő méretűvé növekedett. Pilinszky mintha a bűn és pusztítás jelentését kiterjesztette volna az emberek közti kommunikáció és együttélés lehetetlenségére is, hiszen lírájában az egyének mintha puszta létükkel is megsebeznék egymást. „Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva (A „teremtő képzelet” sorsa korunkban).
A Pilinszky lírában pusztulás fogalma gyakran a Jelenések könyvében leírt apokaliptikus képekkel illusztrálódik, illetve keveredik a második világháborúban személyesen is megtapasztalt borzalmak emlékeivel. Schein Gábor szerint az apokaliptikusság egy másik tulajdonsága is jelen van az alkotásokban: „Pilinszky poétikája a bűnben fogant apokalipszis törvénytelen meztelenségét nem akarja kihasználni a saját érdekében, sőt ellenkezőleg, a valóságot misztériumnak tekintve a műalkotásban az ember »valódi«, »evidens«, nem apokaliptikus, hanem a teremtettségből eredő meztelenségének kíván megfelelni, amelyet nem kísér szégyen, amely nem fokozza le a teremtett létező méltóságát.”
Rátérve az út metaforájára, elmondhatjuk, hogy az általános értelmezés szerint az út fogalma egyszerre feltételez kezdetet és véget, és gyakran a születés és halál közti intervallum behatárolására is szolgál. Az út metaforája vonatkozik a lélek utazására, és az istenség világába való felemelkedésre utal. Pilinszky költészetében a fogalom egyszerre hordozza a szimbólum általános jelentését, mely kapcsolatban áll mind az emberi, mind az isteni valósággal, azonban a szerző poétikájában az útnak a magunkra hagyottság miatt nincs célja. Ez a gondolat szervesen kapcsolódik az Istentől elszakadt ember képéhez, mely tetten érhető a tékozló fiú Apokrif-beli „Haza akartam, hazajutni végül / ahogy megjött ő is a Bibliában” vallomásban is. Ezek szerint „öreg szülök” kép a kezdeti, időbeli távoliságát, és talán a vég keserűségét jelzi. Az Apokrif beszélője Istentől szalad el, a mennybe azonban már képtelen visszajutni „Valamikor paradicsom állt itt”, mivel időközben a biztos referenciális pontnak tartott menny is elérhetetlenné vált, és ezáltal eltűnt.
Pilinszky 30. A kortárs recepció.
Harminc éve hunyt el Pilinszky János. Egyike azon költőknek, akiknek művei már életük során (ideológiamentesen) beépültek a magyar irodalmi kánonba. Poétikájának aktualitását az elvont tárgyiasság adja, mely, bár nem illeszthető konkrét irányzatba és nem sorolható mozgalomba, Kenyeres Zoltán szerint mégis a modern európai líra legnagyobb területen alkalmazott lírai instrumentuma, melynek elméletét éppen a nagy előd, T. S. Eliot fogalmazta meg: „Az érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a »megfelelő tárgy« megtalálása révén lehetséges; vagyis olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, mely ennek a bizonyos érzelemnek a formulája lesz; mégpedig úgy, hogy amint a szükségképpen érzéki élményt eredményező külső tények adottak, közvetlenül fölkeltik az érzelmet. (Káosz a rendben). Talán ezért sem meglepő, hogy a Worple Press Tunbridge kiadó 2011 novemberében angol nyelvű Pilinszky fordításkötetet jelentetett meg Passio címen.
