A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Desiré nemzetközi regionális kortárs színházi fesztiváljának kezdetén a belgrádi Atelje 212 produkcióját, Boris Liješević Az én színházam című szerzői projektumát tekinthettük meg. Az előadás önmagunk keresésére összpontosít. Színházi alkotóként Boris Liješević felülvizsgálja a saját színházi pozícióját, de a személyes élményeire, emlékeire is reflektál. Ugyanakkor az élettörténetén keresztül mások is megtalálhatják magukat, így a színházi forma segítségével a néző magáénak érezheti az előadást, és elgondolkodásra késztetheti a saját életére vonatkozó kérdésekről. A produkció tükröt tart a szerzője, de a nézője elé is. Boris Liješević azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy mi akadályozza meg az embert abban, hogy önmaga legyen, és hitelesen fejezze ki magát, miért tolja el magától a kibontakozás lehetőségét, és miért szab gátat a tehetségének. Ihletként Nina Rajić Kranjac Solo című produkciója szolgált.
Boris Liješević elmondása szerint az előadása egyfajta leszámolás önmagával:
– Amikor az ember az ötvenedik életévéhez közelít, elkezd visszaemlékezni, értékelni, összegezni. Felteszi magának a kérdést, hogy mit tett eddig és miben vallott kudarcot. Ez a téma már hosszabb ideje foglalkoztat, szinte provokál. Egyrészt késztetést éreztem arra, hogy magam felé forduljak, másrészt üdvözlöm azt, amikor valaki ilyen módon készít előadást. Érdekelnek az életrajzi, önéletrajzi, dokumentarista megközelítések. Ha megmarad az inspirációm, a jövőben is szeretnék ilyen jellegű előadásokat készíteni – mondta a szerző.
A produkciót szellemes és megható szöveg jellemzi:
– Telelés alkalmával három nap alatt írtam meg, pontosabban éjszaka, amikor a feleségem és a gyerekek aludtak. A szöveg szinte magától kezdett megíródni, az emlékek egyre csak jöttek, és azután történetté álltak össze. Korábban is próbálkoztam, megírtam egy-két jelenetet, de közben folyton megakadtam. Az egész így megmaradt vágynak, de amikor eljött az ideje, megtalálta a formáját, és sikerült véghezvinni – mondta Boris Liješević, akit az előadásban is láthatunk.
– Az elejétől fogva terveztem benne lenni, és azt reméltem, hogy a színészeknek nem lesz kifogásuk. Nagyon jó élmény volt. Az előadás készítése által megtaláltam az új önmagamat, úgy érzem, egy új mérföldkőhöz értem. Ez is volt a cél, hogy szembesüljek magammal, újra megleljem az inspirációt, a vágyat, hogy a színházban dolgozzak – tudtuk meg Boris Liješevićtől.
Valentina Cortese a Lento e Violento produkcióban
A Desirén a közönség a francia–olasz koprodukcióban készült Lento e Violento előadást is láthatta, amelynek alkotója és előadója Valentina Cortese. A produkcióban a mozgásszínház az illúziószínházzal keveredik, a logikusságot állítja szembe az abszurddal, a láthatatlant és a tudatalattit kutatja, miközben a magányról és a kételyekről is szól. Az előadás újcirkuszi színházi elemeket is tartalmaz:
– A lényege újszerűen állni a trükkökhöz, kevésbé szenzációs és szpektakuláris módon, látványos effektusok nélkül. Az előadásom meghatározásában az áll, hogy se nem színház, se nem cirkusz. A produkció során szinte végig beszélek a közönséghez, így az egész kicsit olyan is, mint egy film, ami egy jelenetből áll – fejtette ki az alkotó, aki arról is beszélt, hogy egy térdsérüléssel kezdődött az egész. Csak ülni bírt, az akrobatika szóba se jöhetett. Ekkor elkezdett jobban a zene felé fordulni, kialakult egy párbeszéd a zongorával, jöttek az újabb öltetek, és lassacskán előadás lett belőle. Valentina Cortese a Desirén műhelymunkát is tart, ami során a kevesebb több elvet követve a színpadi jelenléttel foglalkozik, de mint mondta, néhány trükköt is megmutat az érdeklődőknek.
Nyitókép: Jelenet Az én színházam című előadásból/Fotó: Molnár Edvárd
