Október 15-e és 18-a között tartották meg a 13. BE:FEMON-t, azaz az Óbecsei Monodráma Fesztivált. Az idei rendezvény programjába összesen hat előadás került be. A fesztivál egyetlen magyar nyelvű produkcióját múlt csütörtökön délután láthatta a közönség az Óbecsei Városi Színház színpadán: Kalmár Zsuzsa, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagja Ki tudja, látsz-e még? címmel mutatta be a Karády Katalin sorsát megidéző kamaradrámáját. A produkció az ikonikus Karády Katalin alakját idézi meg. Kalmár Zsuzsa egy utolsó magyarországi fellépés keretében vezeti végig a közönséget a díva ellentmondásos életének különböző állomásain. A színpadi történet az emigráció előtti pillanatban állítja meg az időt, és dalokkal, személyes emlékfoszlányokkal beszél hovatartozásról, szerelemről, hazáról és művészetről. Zongorán ifj. Kucsera Géza kíséri. Az előadást Brestyánszki Boros Rozália írta és Mezei Zoltán rendezte. A színművésznő tavaly elnyerte a Pataki-gyűrű díjat Karády Katalin megformálásáért.
A 13. BE:FEMON-on Kalmár Zsuzsa és Vanja Milačić érdemelték ki a színészi különdíjat a múlt hősnőinek hiteles megidézésért. Az indoklás szerint a két színésznő a fesztiválon kivételes erővel keltették életre két történelmi nőalak szellemét. Kalmár Zsuzsával az előadás után beszélgettünk.
Mi fogta meg önt leginkább Karády Katalin életében és személyiségében?
– Ez a történet egészen a gyermekkoromig nyúlik vissza. Nekünk még lemezjátszónk volt otthon. A szüleimnek nem volt túl sok lemeze, de ott volt egy Karády. Én ezt sokat hallgattam, mert az édesanyám nagyon szerette. Karády hangja, a dalszövegei egy olyan világba repítenek, ahol igenis fontos az, amit érzel. A szerelem és a benne rejlő fájdalom, a szépség, ezek mind olyan komplex érzést adtak nekem gyermekkoromban, amit ugyan nem tudtam megmagyarázni, de később is, az évek folyamán, amikor meghallgattam, nosztalgia fogott el. Színésznőként nem szerettem Karádyt, de a dalai valamilyen különleges módon szólaltak meg. Ezt senki nem tudja utána csinálni. Brestyánszki Boros Rozáliával és Mezei Zoltánnal régóta dolgozunk együtt, sok előadást készítettünk közösen. Rozi az a szövegíró, akihez először fordulok, ha van egy ötletem, Mezei Zoli pedig a férjem, így a közös munka során mindig tudjuk, mire számíthatunk a másiktól. Ők is rábólintottak, hogy igen, eljött az ideje egy ilyen monodrámának. Már akkor tudtuk, hogy a dalokat élő zenével szeretnénk megvalósítani. Így jött a képbe ifj. Kucsera Géza, akivel már szintén harminc éve barátságban vagyunk. Leültünk, megbeszéltük, hogy mik legyenek a jelenetek, mit akarunk bemutatni Karády életéből. Ennek az előadásnak 2018-ban volt az első bemutatója. Abban az időben, más vajdasági személyekhez hasonlóan, én is sokat morfondíroztam a menni vagy maradni kérdésen.
A monodráma egy különösen nehéz műfaj. Hogyan készült erre a szerepre lelkileg és szakmailag?
– Én már nagyon szerettem volna monodrámát játszani, tudtam, hogy mire vállalkozom. Ráadásul ez nem is teljesen monodráma, mert ott van Géza, aki zongoristaként végigkísér engem, nagyon jó társam az előadás folyamán. Nem könnyű végigbeszélni másfél órát, és lekötni az emberek figyelmét ennyi időn keresztül. Ez egy nagy kihívás. Ugyanakkor igyekezni kell színészként bejárni egy belső utat, és ezt az utat meg kell próbálni megmutatni a közönségnek. Érzelmileg fel kell ülni erre a hullámvasútra, közben pedig kontrollálni kell az egészet. Nagyon furcsa kettősség ebben részt venni. Teljesen más az, amikor többen vagyunk a színpadon. A monodrámában egyedül vagy, és ilyenkor bekapcsol egy külön működési mód, ami ijesztő is. Nem szoktam izgulni az előadások előtt, viszont ez előtt a darab előtt mindig izgulok egy kicsit, mert tényleg azt érzem, hogy nagyon sok olyan tartalom van benne, amit szeretnék átadni gondolatilag és érzelmileg is.
Karády egyszerre volt bálvány és áldozat, a produkcióban felcsendülnek a dalai is. Mennyire volt kihívás újraértelmezni ezeket az ikonikos dallamokat?
– Szerintem ezt ő annak idején nem fogta fel. Ő csak cselekedett, csak érzett. Volt egy olyan természetes tehetsége, a dalaiban gond nélkül ki tudta fejezni az érzelmeit. Karády azt akarta, hogy szeressék őt. Ez megmutatkozott abban is, ahogyan a férfiakat gyűjtögette. Sok mindent csinálunk mi, nők, azért, hogy kicsikarjunk egy kicsit több figyelmet, szeretetet. Az, hogy ő bálvány lett, tulajdonképpen a médiának köszönhető. Ma is tapasztaljuk, hogy azok lesznek ismertek, akiket felkap a sajtó. Azt gondolom, hogy ő ezt nem gondolta túl. Bizonyos fokú naivitással közeledett az élet és az emberek felé, és aztán egyszer csak elkezdte a pofonokat kapni. Ekkor vált áldozattá. A tíz évig tartó ragyogásáért a végén nagyon nagy árat kellett fizetnie. Én soha nem próbáltam meg Karády Katalinként énekelni ezeket a dalokat, hiszen ez lehetetlen. Úgy gondolom, hogy a harmincéves színészi múltammal ezeknek a daloknak tudok egy Kalmár Zsuzsá-s színt adni. Amikor a színész belebújik egy olyan szerepbe, amit szeret, akkor nagyon furán keveredik össze a kettő. A Palicsi Színjátszó Grundban mindig azt mondom a gyerekeimnek, hogy a színházban az a legcsodálatosabb, hogy egy picikét élheted másnak az életét. Az, amit a színpadon játszol, beléd ivódik.
Mit gondol, miért aktuális ma is Karády története és az általa felvetett kérdések a hazáról, hovatartozásról, hatalomról?
– Miért nem tudunk arról beszélgetni, hogy emberek vagyunk, hogy szeretjük és támogatjuk egymást, segítjük az elesetteket? Még mindig arról beszélgetünk, hogy háború van. Háború van 2025-ben. Nekem ez egyrészt hihetetlen, másrészt roppant rémisztő. Ennyire nem vagyunk bölcsek még most sem, és ennyire kiszolgáltatottak vagyunk mi, kisemberek. Mikor felejtettük el azt, hogy a hatalmon lévők feladata valójában a nép szolgálata? Ez valahogy mindig elbillen.
Van-e Karády alakjában olyan vonás, amellyel különösen tud azonosulni? Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor „összeért” a saját személyisége és Karádyé?
– Szerintem minden színésznő, akár bevallja, akár nem, szeretne egy kicsit Karády Katalin lenni. Mindenki vágyik egyfajta ragyogásra, csillogásra. Rozi kifejezetten rám írta ezt a darabot. A próbákon előfordult, hogy érzelmileg annyira felkorbácsolt engem belülről, hogy elkezdtem sírni. Kértem, hogy álljunk meg egy kicsit, mert én az adott mondatokat nem tudtam elmondani. Ez egy érzelmi hullámvasút, tényleg.
Milyen érzelmekkel áll színpadra, amikor ezt az előadást játssza?
– Az izgalom mellett végtelen hálát érzek. Hálás vagyok, amiért ez a munkám. Ebben az előadásban kiüríthetem az érzelmi arzenálomat. Ez számomra egy megtisztulás, egy érzelmi zuhany.
Nyitókép: Kalmár Zsuzsa: Szerintem minden színésznő, akár bevallja, akár nem, szeretne egy kicsit Karády Katalin lenni/Fotó: Kancsár Izabella
