2024. június 22., szombat

Életük a megőrzésről és az alkotásról szól

A Magyar Életfa Díjas Csizmadia házaspár büszkén képviseli a kupuszinai népi hagyományokat, teszi a dolgát a mindennapokban

A bácskertesi/kupuszinai id. Csizmadia Anna és János Magyar Életfa Díjat vehetett át a magyar kultúra napja alkalmából szervezett délvidéki központi ünnepségen

A felterjesztés szövegében egyebek mellett a következőket olvashatjuk, a közösségben közel ötven éve tevékenykedő Csizmadia házaspárról: ,,Egész életükben a szülőfaluban, Kupuszinán, a Kossuth Lajos utcában éltek, élnek. Abban a nyugat-bácskai faluban, amely több mint 270 éve települt, s azóta is a maga „zsákfalus” érintetlenségében, tisztaságában meg tudott maradni a legdélebbi palóc településnek (...) Csizmadiáék büszkén képviselik a kupuszinai népi hagyományokat, teszik a dolgukat a mindennapokban. Tudásukat nem tartogatják maguknak: minél szélesebb körben igyekeztek eddig is a közösség javára kamatoztatni, átadni mindent a következő generációknak. Gyermekeiket is ekként nevelték: alkotás nélkül nem múlhat el egyetlen nap sem!”

Éltető szellemi forrásokról, közösségszolgálatról, a néphagyományok és az anyanyelv megőrzésének, átörökítésének küldetés szerű csodájáról beszélgettünk, közvetlen, bensőséges, ,,kupuszini” hangulatban:

Csizmadia Anna és János (Fotó: Gergely Árpád)

Csizmadia Anna és János (Fotó: Gergely Árpád)

– Mi a feleségemmel kicsi gyerekkorunk óta, immár negyvenöt éve részt vettünk a néphagyomány éltetésében, a néptáncban, az éneklésben, később a néprajzi tárgyi értékek gyűjtésében. Nagyon sok gyűjtőt tudtunk megismerni ezáltal, sokat tanultunk tőlük az alázatról, hogy amikor bemennek az idős bácsikhoz, nénikhez, azok felé milyen tisztelettel, érzékenységgel viseltetnek – meséli János.

Ez áll továbbá a díj indoklásában: ,,2000-ben volt, amikor is több héten keresztül járták a falu házait Bodor Anikóval és a budapesti Zenetudományi Intézet nyugalmazott munkatársával, Németh Istvánnal, hogy segítségükkel, jelenlétükkel megkönnyítsék, természetessé tegyék az adatközlőkkel való kommunikációt. A 2015-ben megjelent posztumusz népdalos kötet, a Széles a Duna szerkesztési és terepi munkáiban is nagy segítségére voltak a szerkesztőknek odaadó ügybuzgóságukkal.”

Hogyan, kinek és minek a hatására kezdődtek, zajlottak ezek a gyűjtőmunkák?

– Mindez nagyon korán, még 1979- ben kezdődött dr. Silling István tanár úr vezetésével. Mi voltunk az első generáció, amely ebben a gyűjtőmunkában részt vett. Így megfertőződtünk, ráéreztünk arra, hogy mindez mekkora érték. Összegyűjtöttünk egy gyönyörű, nagy anyagot, amely évekig kallódott, majd néhányan összefogtunk és csináltunk egy néprajzi gyűjteményt, egy tájházszerű összeállítást. Egy századfordulós gazda parasztházat rekonstruáltunk. Mondhatom, megismertük ezáltal az eredetiség értékét, hogy nem mindig az új a szép, hanem a megőrzés által is rengeteg kincs mutatkozik.

Ezelőtt egy másik tanárunkkal, Marásek tanár úrral is jártam táncokat gyűjteni. Később tárgyi néprajzi anyagot gyűjtöttünk, majd a szellemi néprajz területére tartozó dolgokat, és így lassacskán a feleségemmel áttértünk a népdalok gyűjtésére. Tulajdonképpen mi vagyunk az utolsó generáció, amely ezeket a népi dolgokat még életvitelszerűen látta, tapasztalta meg, hogyan működnek. Nekem csodálatos élményeim vannak a gyerekkoromból. Nagymamám szépen és gyakran énekelt, tőle nagyon sokat gyűjtöttem. Számtalan neves népdalgyűjtő járt nálunk, akiktől szintén sokat tanultunk, módszertan és hozzáállás dolgában is-mesélte Csizmadia János, akinek személyében tavaly óta a Szent György Lovagrend egy tagját is tisztelhetjük.

Neje, Anna a következőkkel egészítette ki a néprajzi gyűjtésre vonatkozó tapasztalatok sorát:

– Valamikor több generáció élt együtt. Nem is volt szükség különösebb gyűjtőmunkára. Az idősek, az elődök példával tanítottak, adták át a tudást. Gondoljunk bele, hogy őseink, hogyan tudtak becsülni ötven, hatvan éven keresztül is egy-egy tárgyat, használni egy-egy bútordarabot…

Bodor Anikó és a többiek aztán felnyitották a szemünket, hogy mekkora szellemi érték van a birtokunkban. Az ember ugyanis hajlamos a dolgokat, amelyekbe beleszületett, természetesnek venni, nem a valódiságában felismerni.

Nyilván ennek nyomán alakítottátok meg a faluban a Karjcárka népdalkört. Mikor és miként került sor minderre?

1998-ban alapítottuk a Karajcárka népdalkört. Azt éreztük, hogy ezen a területen még vannak a helyi népi kultúrának kiaknázatlan értékei. Jómagam választottam a Krajcárka nevet, ez tulajdonképpen a helyi népi elnevezése a százszorszépnek. Szimbolikája sokat elmond a népdalkör lényegéről is: ez a kis virág megbújik a fű között, alázatos, nem hivalkodó és mégis nagyon szép, értékes…

Azóta rengeteg öröm és sikerélmény ért bennünket. Azzal kezdődően, hogy Anna lányunkat először elvittük és rögtön nyert is a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn. Azóta is él a csoport, sőt az általános iskola keretein belül van Kis Krajcárka, Középső Krajcárka is. Megmaradt a név és fantasztikus eredményeket érnek el a tanítóknak köszönhetően. Tagjaink, segítőink, a kupuszinaiak körében megünnepeltük a népdalkör húszéves fennállását.

A mostanra huszonöt éves Karjcárka 2006-ban a Vass Lajos Népzenei Verseny Nagydíját vehette át, 2015-ben pedig Bodor Anikó-díjban részesült.

Van-e kedvelt, különösen őrzött, gyakran megénekelt népdal-kincsetek, egyénileg vagy családilag akár?

Természetesen főleg a ,,kupuszini” népdalokat szeretjük, amelyeket Bodor Anikóval, Németh Istvánnal, Silling Istvánnal együtt vagy éppen mi magunk gyűjtöttünk. Van azonban egy különösen kedves, a De jó volna soká élni című. Én ezt azért szeretem, mert az utolsó versszaka például így szól: ,,Élet, élet, betyár élet, mivel tartozok tenéked?/ Megadom az adósságom, ha meghalok, azt se bánom. “ 

Az életben az embernek meg kell valósítani valamit, okkal vagyunk a földön. Nem is az számít talán, hogy emlékezzenek az emberre, hanem a tudat, hogy megtettük a kötelességünk, felelősséggel éltünk, amennyire lehetett, jól sáfárkodtunk a talentumokkal. Azt gondolom, ez számít…

Minden népdal valami okból emlékezetes, a gyűjtési alkalmak mindig élményt jelentenek. Lányunk, Anna diplomamunkája is egy itteni, kupuszinai adatközlőről szólt. A lányunk egész eddigi élete benne van abban a harminc népdalban, amely a repertoárját képezi. Általában az ember olyan énekeket énekel, amely kicsit tükrözi a jellemét – mesélte id. Csizmadia Anna.

A következő felvetésem Jánosnak szólt:

A falu közösségében és családon belül is éltetitek, továbbörökítitek ezeket a szellemi értékeket, nyugodtan mondhatom, alkotásokat.

-Nem erőszakoltunk rá a gyerekeinkre semmit, hagytuk, hadd válasszák ki, mit szeretnének. Nyilván mindez példaadás kérdése is... Zsolt fiunk a szegedi Piarista Gimnáziumban tanít, Anna szintén. Mindketten életvitelükkel is kiállnak az értékrend mellett, amelyben nevelkedtek. Egy szülőnek a szépre való nyitottságra nevelni nagy feladat. Végtelenül jóleső érzés volt, amikor Anna lányunk arról mesélt, hogy nagyon sokfelé jár zsűrizni és most már nincs olyan népdalverseny, ahol ne szerepelne kupuszinai anyag. Ez sokat jelent, közösségileg is nagy dolog! Elődeink, akik névtelenül is odatették a közöségbe értékeiket, talán ilyen módon örökérvényű ,,hangot”, helyet kapnak a ,,nagyvilágban”

Ott, ahol vagyunk, kötelezettségeink vannak. Lehet, hogy van, aki próbálja mindezt megkerülni, de a lelkiismeret hangja általában nem hagyja rá az emberre az ilyen fajta hanyagságot. Mindenki érzi, hogy számára mi az a feladat, amelynek teljesítése érdekében lépnie kell. Tudja ugyanis, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket, azáltal a világ is szegényebb lesz.

Ahogy véleményem szerint az sem véletlen, hogy hova születünk, úgy az is evidens, hogy itthon maradtunk. Hozzá kell tenni, például a kilencvenes években elmenni és maradni is egyaránt nehéz volt. Úgy éreztük, a talentumot, amit kap az ember, nem etikus elásni magunkban és itt biztos a gyökér, amelybe meg lehet kapaszkodni…

Amellett a vallás is megtartó elő. Rendszeresen megszámolom, hányan vesznek részt a vasárnapi szentmisén. Ki merem jelenteni, hogy európai viszonylatban a lakosság számarányához mérten a mi falunkban vannak még mindig legtöbben jelen a vasárnapi szentmisén.

Bizonyos szempontból zárt közösség a kupuszinai.  A zártságnak köszönhetően a földek megmaradtak, tehát nem jöttek ide olyanok, akik még azt a kis földet is eltulajdonították volna. A földterületeket a helyiek generációkon át örökítették. Talán legrövidebben úgy fogalmazható meg, a kupuszinai nép mindig szívből ajándékoz, de nem adja el sem földjét, sem viseletét. Van egyfajta tartása, nem adja el önmagát- egészítette ki János a témához kapcsolódó mondanivalót.

Annához intéztem az utolsó kérdést:

Hogyan élitek meg a különböző, a ,,külvilág” felől érkező elismeréseket, illetve mit jelent számotokra a VMMSZ Életfa Díja?

Nagyon megörültünk a díjnak. Hogy őszinte legyek, nem tartjuk számon az elismeréseket, az ötven év alatt több díjat is kaptunk, de a munka mindennapok folytonossága az, amire inkább koncentrálunk. Hozzáteszem, természetesen jó az elismerés, mert arra utal, hogy odafigyelnek az ember munkájára, fontosnak tartják azt, ezzel együtt a közösség egészét is. A mi tevékenységünket nem is lehet munkának nevezni, inkább életforma talán. Nem tudunk és nem is akarunk kivetkőzni önmagunkból. Megtart, itt tart az életigenlés, a közösségépítés, az őseink iránti tisztelet, továbbá ragaszkodás is mindez a szokásokhoz, az elődök hagyatékához – summázta a beszélgetést id. Csizmadia Anna.

Nyitókép: Csizmadia Anna és János (Fotó: Gergely Árpád)