Nagy-Britannia földrajzilag Európához tartozik, maguk a britek azonban nem tartoznak senkihez és semmihez, csakis önmagukhoz. Egy szellemes útleírásban olvastam ezt a megállapítást. Maga a kérdés azzal vált időszerűvé, hogy a jövő héten parlamenti választások lesznek, amelyektől azt várják, hogy annyi bonyodalom és viszály után végre eldöntik: Európához tartoznak-e vagy sem?
A kérdés felvetődése érthető. Hol van már az az idő, amikor Nagy-Britannia a világ legnagyobb hatalma volt és az angol király a világ leghatalmasabb uralkodója? A Föld minden részén voltak birtokai, a Föld jelentős része tartozott uralma alá. Ma Nagy-Britannia csak egyetlen európai ország, amely nem tudja eldönteni, hogyan befolyásolhatná jobban saját és a világ sorsának alakulását. Egyedül-e vagy belenyugodva abba, hogy Európa csak együtt lehet számottevő világpolitikai tényező?
Volt egy idő, amikor biztosak voltak abban, hogy Európának egységesnek kell lennie, mert különben nem tudja befolyásolni nemcsak a világot, hanem még saját sorsának alakulását sem. Ebben a korszakban nem alapító, hanem csak később csatlakozó tagként Nagy-Britannia is része lett az akkor még Európai Közösségnek nevezett Európai Uniónak. Azóta azonban nagyot változott a világ. A szuperhatalmi világ, majd az amerikai egyeduralom után alakulóban van egy új világrend, amelyben egy Törökország vagy egy Irán is azt hiheti, hogy önálló hatalomként beleszólhat a világpolitikába.
Ebben az alakuló világban Nagy-Britannia csak egy a 28 egyenrangú országból álló közösségben, amelyben egyetlen szavazatot jelent, mint bármelyik másik tag. Közben a helyzet az, hogy Londonnak 8 millió lakosa van. Annyi mint Szerbiának, vagy Finnországnak, Észtországnak és Letországnak együtt, úgyhogy három egyenrangú tagnak – Észtországnak, Letországnak és Luxemburgnak – együtt fele annyi lakosa sincs. Hogyne történhetne meg, hogy a dícső múlton elmerengő brit polgárnak eszébe jut: országa egymagában fontosabb tényező lehetne?
Ahhoz, hogy ebből probléma legyen hozzájárult két fonákság elhatalmasodása. Az egyik, a demokrácia azért találta ki, hogy egy ember csak kétszer lehet köztársasági elnök, mert nem jó, ha valaki sokáig van hatalmon. Újabban azonban nemcsak nagyon fontos lett, hogy ki van hatalmon, hanem még az örök, vagy legalább minél hosszabb hatalom törekvése is megszületett. Ezért történt az, hogy David Cameron népszavazást ígért az EU-tagságról, mert meg akarta szerezni azoknak a szavazatát is, akik a kilépés mellett vannak, és utána ő lepődött meg legjobban amikor a kilépés mellett döntöttek.
Az ilyen sajátos helyzet kialakulásához hozzájáruló másik fonákság az, hogy felborult a demokráciának egy sarkalatos követelménye: semmi sem olyan fontos, hogy miatta megbomoljon a társadalmi összhang, veszélybe kerüljön a társadalom hatékonysága. Ezért vita nélkül el kell fogadni a többség döntését, még akkor is ha ez a többség mindössze egyetlen szavazat. Nagy-Britanniában mindössze 51 százalékos többség döntött a kilépés mellett, de már néhány napra rá Londonban 1,8 millió ember vonult fel, hogy tüntetsen a bennmaradás mellett.
Ezt a két fonákságot az vitte el a lépésképtelenség kialakulásához, hogy a kilépés hondószónokai gátlástalanul hazudtak. Azt állították, hogy a kilépéssel heti 350 millió fontot takarítanának meg az egészségügy számára. Közben az a helyzet, hogy a magyar, német, bolgár, román, francia szakszemélyzet nélkül megbénulna az egészségügy, mert nem lenne elég orvos és ápoló. De a mezőgazdaságnak, az iparnak, a pénzügyi szolgáltatásnak is szüksége van a bevándorlókra. Nem is szólva arról, hogy bankok, egész iparágak költöznének el, ha kilépnének az EU-ból.
Ebben a helyzetben maga a parlament teremtett kiúttalanságot, mivel nem tudott dönteni sem a kilépés feladásáról, sem a kilépésről. Kimondta, hogy a Brüsszellel való megállapodás nélkül nem szabad kilépni, de közben nem tudott elfogadni egyetlen megállapodást sem. Mert nemcsak a Brexit ellenzői szavaztak ellene, hanem azok is, akik vagy túl soknak vagy túl kevésnek tartják a megállapodást. (Képzeljük el, Theresa May miniszterelnök harminckétszer (!) kisebbségben maradt a parlamentben, többször mint az európai kormányok együtt tíz év alatt összesen.)
Most a választásoktól várják, hogy dönteni képes parlamentet kapjanak. Boris Johnson miniszterelnök abban bízik, hogy Brexit párttá gyúrta az addig két-három részre szakadt konzervatívokat és a Brexit-barát északír párttal együtt meglesz a kilépéshez szükséges többsége. De számíthat a Függetlenségi Pártból Brexit-párttá lett csoportra is. Hasonlóan világosan látszik kik vannak a kilépés ellen. Elsősorban a liberálisok, akik hagyományosan a harmadik legnagyobb pártot jelentik. Meg a nemzeti pártok.
Probléma azonban, hogy a nemzeti pártok nem sok szavazatot kapnak. (A Skót Nemzeti Pártnak a szavazatok 5,4 százalékát és a terrorszervezetből lett északír Sinn Féinnek 1,1 százalékát ígéri a közvélemény-kutatás, annak ellenére, hogy az majdnem megnyerte az észak-írországi helyi törvényhozás tagjairól tartott szavazást.) A liberálisok támogatottságát nem lehet felbecsülni: az egyik közvélemény-kutató a szavazatok 16, a másik pedig csak 8 százalékát ígéri nekik.
Az igazán bizonytalan a Munkáspárt. A becslések szerint a pártnak csak egyharmada kemény Brexit-ellenes, 82 százalék hajlandó a Brexit ellen szavazni. De Jeremy Corbyn nem akarja elveszíteni a Brexit-párti szavazatokat sem, ezért csak új népszavazást ígér.
